Córdobába mindig is el akartam jutni, legfőképpen Federico García Lorca verse miatt (A Lovasember dala), amit legutoljára gimnáziumban olvastam, vagyis iszonyúan régen, de valami miatt nagyon megragadt a fejemben: 

Córdoba.
Álmom távola. 

Telehold, fekete kanca,
ismerős az út oda,
van olíva tarisznyámban,
s nem érlek el, Córdoba.

 Síkon szél, fekete kanca.
Látom, hogy a halál bámul
tornyaidról, Córdoba. 

Jaj, lovam, te kedves kanca,
Jaj, te út pora!
Jaj, a halált, azt elérem,
téged soha, Córdoba!

Córdoba.
Álmom távola.

A leghíresebb ojjektuma amúgy a katedrálisa (az - életlen - képen), ami csak 1236 óta katedrális, előtte mecset volt. Nekem felületes szemlélőként úgy tűnt, hogy azon túl, hogy felaggattak néhány füstölőt és Mária-képet, nem nagyon változtattak rajta az elmúlt 750 évben. Mindenesetre nekem nagyon tetszett - sok katedrálist és sok mecsetet láttam már, de a kettőt együtt még sosem. Jótanács: reggel fél 9 és 10 között ingyenesen látogatható.

s ha már mecseteknél és móroknál tartunk: két nappal a córdobai látogatásunk után Granadában (a képen) sikerült bejutnunk az Alhambrába is, anélkül, hogy előzetesen megvettük volna a jegyeket - holott ez az összes ismerősünk egybehangzó véleménye szerint lehetetlen. Mindenesetre ötezer másik látogatóval együtt mi is beszabadultunk. Sajnos egy, azaz egy darab feliratot nem talált az ember arról, hogy pontosan mit is lát, hol is jár, szóval, bár lenyűgözött a kert is és a Palacio Nazaries szépsége, de nem lettem sokkal okosabb az épület történetét illetően. Mindenesetre álljon itt 1-2 kép: 

Soriától 7 km-re északra találhatók az ókori Numantia. A lakosai majdnem győztek az óriási római túlerő ellen, de aztán mégsem. Mindenesetre a római történetírók tiszteletét kivívták, és a város azóta is a hősies ellenállás szimboluma lett. Madridból zötyögtünk el Soriáig, ahonnan mire eltekertünk Numantiáig,  már egy óra volt, és kettőkor zártak, merthát ugye metsző szélben is kell a szieszta.

Ez meg itt Salamanca. Madridból a gyorsvonat 1,5 óra alatt ott van. Nagyon szép kis város, van benne katedrális, meg minden.

Madridból november 16-án indultunk tovább, Cáceres-Merida-Sevilla útvonalon. Majd írok ezekről a helyekről picit többet - most egyelőre annyit, hogy Sevilla valami csodálatos hely, mindenkinek csak ajánlani tudom! A kedvenc spanyol városom.

Először is hadd mutatkozzam be. Nevem Vespasianus, a barátaimnak Vespi. Egy mattighofeni nemesi családból származom. Korán elkerültem otthonról: ifjúkoromat egy müncheni bicikliboltban töltöttem. Sosem rendelkeztem nagy ambíciókkal: én csak egy békés és nyugodt életről álmodoztam, ahol a hétköznapokat egy meleg garázsban töltöm, hétvégenként pedig elmegyek a cavalière-emmel aperolspritzet inni a Starnbergi tóhoz vagy csokoládétortát enni a lindaui promenádon.

Let me introduce myself. My name is Vespasianus. For my friends, I'm Vespi. I come from a wealthy noble family from Mattighofen.  I left home at quite early and spent my young adulthood in a bike shop in Munich. I was never really ambitious: I dreamt of a peaceful life, spending the weekdays in a warm garage, going out during the weekends with my cavalière to have an aperolspritz at the Lake of Starnberg or to eat a chocolate cake on the promenade in Lindau. 

Az élet azonban sokszor másképp alakul, mint ahogy azt egy bicikli tervezi.

Things turn out, however, sometimes quite differently.

Bevallom, először nagyon hízelgő volt (még ha meglepőnek nem is nevezném), hogy a cavalière-em első látásra belémszeretett. Miután megtettük az első kört a bolt körül, nem akart rólam leszállni. Rajongása azonban hamarosan kínzó teherré vált: nem múlt el nap, hogy ne talált volna indokot egy közös útra. Ha esett, ha fújt, mennünk kellett. Ha otthon maradhattam, abban sem volt köszönet: a garázs fűtetlen, a többi bicikli barátságtalan volt. Különösen az elődöm, Rezső bizonyult lehangoló társaságnak. Némiképp zokonvette, hogy lecserélték, és éjjelenként borzalmas történeteket mesélt a cavalière-emről. Hogy sose jut eszébe megolajozni a biciklijeit. Hogy őt néha napokig ott hagyta a könyvtár előtt, esőben-hóban. Hogy én csak arra kellek neki, hogy húsz kilót pakolhasson a hátamra, és aztán elkerekezzen velem a sivatagba.

I must admit, at the beginning it was flattering - although not at all surprising - how much she loved me. After our first journey she didn't want to leave me: she bought me at that instant. Her love became, however, very soon quite annoying. No day was spent without her finding a reason to take me out for a lap. But even if I was in the garage I felt myself quite uncomfortable: it was cold and the fellow bikes were unfriendly. Especially her former bicycle, Rezső, was a pain in the ass. He was quite offended because of being discarded and he spent the nights telling me scary stories about my cavalière. Like that she always, always forgets to oil her bikes. Or that she left Rezső for days in front of the library, although it was snowing. She needs me only to put 20 kgs on my back and cycle with me into the desert.

Mindezek ellenére a kezdeti időkben azért voltak szép napjaink is: egyik hétvégén például valóban eljutottam Starnbergbe. Szeptember legutolsó napján azonban Rezső jóslata beteljesedett. A cavalière-em közölte velem, hogy indulunk Franciaországba, majd három óriási táskát aggatott a hátsó felemre. Váratlanul ért az eset: elvesztettem az eszméletem, és az oldalamra dőltem, magam alá temetve cavalière-emet is. Miután kikúszott alólam, és újra felállított, még órákig remegtem a dühtől.

We had, however, nice days together with my cavalière: for example, she did take make to Starnberg. However, on the last day of September it turned out that Rezső was right. My cavalière took me out to the street, told me, we go now to France, and loaded three very heavy bags on me. I fell on my side, burying her under myself. After she managed to get out and stood me up, I kept shaking for a long time, as I was so angry.

Az életem, mióta elindultunk, folyamatos küzdelem. Nem akarok panaszkodni, csak annyit mondok: francia vonatok. Sokféle vonat van, a tágas és modern luxusvonattól a szűklépcsős kínzókamráig. Sose lehetett tudni, melyik típusú érkezik, és hol van az én lakosztályom. Bár értékeltem, hogy cavaliere-eink órákat töltöttek el azzal, hogy fel-alá rohangáltak a kilométer hosszúságú vonatok mellett, a lakosztályomat keresve, buzógságuk néha életveszélyesnek bizonyult. Egyik alkalommal például, úton Lyon felé egészen a vonat legelejéig szaladtunk. Mindhiába: a lakosztályomat sehol nem találtuk. Teljesen sötét volt, rajtunk kívül egy lelket se láttunk. Mintha egy horrorfilm díszletében lettünk volna. Felkészültem lélekben, hogy a vonat folyosóján, méltatlan körülmények között fogok utazni. Ám ami történt, arra nem tudtam fölkészülni: kísérőink a nagy sietségben fölrúgták a társamat, Pete-et. Ő  segítséget remélve nekem dőlt - ám ekkor én is elvesztettem az egyensúlyomat, és az oldalamra dőltem.  Az egyik táskám kinyílt, és a tartalma beesett a vonat alá. Ott feküdtem, teljesen kiszolgáltatva az elemeknek, égnek meredő kerekekkel. Azt kívántam, senki se lásson ebben a helyzetben: ám ekkor a sötétből, a semmiből mégiscsak előbukkant egy alak. Pete utólagos elbeszélése szerint melegítőben volt és szakadt pólóban, szerintem azonban földig érő hófehér ruhája volt, és angyalszárnyai. Először Pete-t emelte be a vonatba, majd engem, végül a kísérőinket, akik teljes pánikban a vonat alá kúszva próbálták táskám tartalmát megmenteni.  Aztán pedig a legnagyobb nyugalommal visszaszállt a mozdonyba, és elindította a vonatot.

Since we started, my life is a permanent struggle. I don't want to complain but I must make the remark that French regional trains are not always easy to travel with if you happen to be a bicycle. There are several types of them: the luxurious ones and the ones with the super narrow and steep stairs. We never know which type of our train will be and where my apartment is to be found - and then trains are very, very long. I did appreciate the effort of my accompanies who were running up and down to find my apartment, however, things were not always under control. Once, I remember, we went to the very front of the train, as we were convinced we should board there. However, there was no place for bicycles. Nobody was around, it was completely dark and the train was just about to leave, so my accompanies started panicking, taking our bags off and throwing them up on he train. They kicked my fellow, Bike Pete, who fell on me. I lost my balance and fell on my side as well. My front bag got open and everything fell below the train. I was just lying there on my back, with wheels up, completely desperate, hoping that nobody will see me in such a situation. At this point however, a man appeared, seemingly from nowhere. According to Pete he was wearing jogging pants and an old T-Shirt - I swear he was wearing a long white shirt and he had wings as well. He took first Pete and put him up on the train, then me, then our cavalieres, who tried to collect their stuff which fell below the train. After he finished, he returned to the engine and we departed.

Apropó, Pete, akivel a barátság és öt lakat szoros köteléke fűz össze. Nem is tudom, hova lennék nélküle! Majd írok róla is részletesebben. Ma azonban már fáradt vagyok - egy biciklinek mégiscsak megterhelő blogolni - úgyhogy álljon itt végezetül néhány kép.

Speaking of Pete: I don't know what I would do without him. I will write about him in more detail, but now I am tired and just want to finish this post - a bicycle is not a blogger after all. So here’s a few pictures illustrating our friendship. Good night everyone!

Madridtól nyugatra, azon a területen, ahol ma többek között Ávila, Salamanca és Cáceres fekszik, a római hódítás előtt a vettónok nevű kelta törzs éldegélt. Napjaikat vadászattal és egymás ill. a szomszédos törzsek gyilkolászásával töltötték, mint mindenki más az ibériai félszigeten a Kr. e. 3. században. A vettónoknak azonban mindemellett volt idejük arra is, hogy telepakolják a környéket iszonyatosan cuki kőszobrokkal, ún. verracókkal ("disznókkal"). A szobrok nevükkel ellentétben nemcsak vaddisznókat, hanem bikákat, és esetleg más kérődző állatokat is ábrázolnak (egyes példányok azonosítása vitatott). Összesen kb. 400 maradt fent belőlük, és a nevezett városokban ill. azok környékén jó eséllyel beléjük botlik a gyanútlan turista:

(A kép innen - sajna itt nem jártam :( )

A madridi és a cáceresi múzeum feliratai szerint legelőterületeken voltak felállítva, azok jelzéséra/szimbolikus védelmére. De nincsen ebben a kérdésben igazán tudományos konszenzus - az az egy biztos, hogy az idővel változott a formájuk és a funkciójuk: legeslegvégül, ha jól értem, sírkőként is szolgálhattak.

Mindenesetre tök cukik, nem?

(A kép Pollytól)

Az volt a terv, hogy Madridba érkezvén a Német Régészeti Intézetben majd jól kipihenjük magunkat, sokat blogolunk, rendszerezzük a képeinket, nagyokat eszünk, élvezzük az életet, találkozunk az embereinkkel, Mátéval és Gabival, plusz még két másik ösztöndíjassal, Asjával és Robinsonnal, közösen autót bérlünk, amit majd nem mi vezetünk, és szépen kényelmesen végiglátogatjuk a Madrid közelében lévő régészeti lelőhelyeket. Sietség és stressz nélkül.

Az elmúlt napok nagy tanulsága, hogy nemcsak biciklivel, hanem autóval se egyszerű az utazgatás, és valójában négy keréken se lehetséges napi 1-2 romnál többet megtekinteni. Egyrészt, körülbelül egy óra kikeveredni Madridból, mert körülbelül 20 sávosak az utak, és a körforgalmakból körülbelül 10 kijárat van, amit ha egyszer eltéveszt az ember, akkor a következő félóráját egyirányú utcák fogságában tölti. Aztán rosszabb esetben egy félórába telik, amíg megérkezvén találunk parkolóhelyet. További nehezítő tényező, hogy a legtöbb múzeum/régészeti park bezár kettő és négy között, szóval ha nem vagyunk ott valahol időben, akkor két (rosszabb esetben három) órát malmozhatunk. November közepe lévén hatkor már sötétedik is.

Egyik nap például elhatároztuk, hogy elmegyünk Tiermesbe, az antik Termentiába, 166 km-re északkeletre Madridtól, merthogy ott izgalmas sziklába vésett házakat látni:

aztán megyünk tovább Ermita de San Frutoshoz, a Rio Duracion Nemzeti Parkba. Hivatalosan azért terveztünk odamenni, merthogy a kápolna már a vizigótok óta, a 7. század óta ott áll, szóval több mint ezeréves, és eladhatjuk, hogy ókorászként érdekel minket. Valójában keselyűket akartunk nézni, merthogy a kolostor egy kanyon fölé épült, ahol rengeteg, rengeteg keselyű lakik:

Végülis, ahogy a képek is mutatják, sikerült megvalósítani ezt a tervet, csak annyira szoros volt az időbeosztásunk, hogy már reggelizni se volt időnk, aztán ebédelni se, és boltot se találtunk sehol - szóval végül este tízkor sikerült az elmaradt reggelit bepótolni. Addigra egyikünk-másikunk rosszul lett az éhségtől. Plusz mire az Ermitához értünk, addigra a keselyűk is elmentek aludni, és csak 1-2 repkedett ott mutatóba, pedig jobb napokon tucatjával lehet őket látni.

Szóval autóval sem fenékig tejfel az élet, illetve az ösztöndíj, úgyhogy talán még se volt olyan rossz döntést a tömegközlekedést és a biciklit választani...

Ez itt valaha egy hegy volt... aztán jöttek a rómaiak, és szétdúlták, hogy kibányásszák a mélyéről az aranyat. Az eljárást ruina montium-nak hívják: járatokat fúrtak a hegybe, majd elárasztották vízzel, és a hegy szépen összeomlott. A többiről lásd Plinius Naturalis historia c. művét.

Október 31-én reggel érkeztünk Ponferrádába, ami a Las Médulashoz eső legközelebbi vasútállomás, és ilyen kastély is van benne:

A turistainformációnál hagytuk a csomagjainkat, hogy könnyebb legyen (egészen pontosan 15 kg-mal könnyebb legyen) felbiciklizni a hegyekbe, Las Médulasba, az aranybányákhoz. Úgy terveztük, hogy majd ott sátrazunk, mert milyen szép lesz a sátrunkból nézni a naplementét/napfelkeltét, másnap délben pedig visszatekerünk, felszedjük a csomagokat, és megyünk tovább.

Az út Ponferrada és Las Médulas között 23 km, de a Google Maps félrevezetett minket, úgyhogy tettünk egy 14 km-es kitérőt, meredeken hegynek fölfele. Mondjuk legalább szép volt. Mindenesetre ennek köszönhetően bár egykor indultunk,  de fél hat lett, mire felértünk, és már kezdett sötétedni. Ekkor konstatáltuk, hogy sátrazni azt bizony tilos, úgyhogy - miután visszamenni nem volt erőnk, hotelt fizetni pedig nem volt pénzünk - a bivakolás mellett döntöttünk. Utólag belegondolva talán nem volt a legbölcsebb döntés így október végén: bár hivatalosan 7 fok volt, és nekem melegem volt a hálózsákomban, Polly lábujjai viszont szó szerint majdnem lefagytak. Úgyhogy napfelkelte-nézés helyett a kislábujjainkat melengettünk. A kálváriánk ezzel még nem ért véget: Mire visszaértünk Ponferrádába, nyilván bezárt a tourist office, a csomagjainkkal együtt, és ezért nem tudtunk továbbutazni, csak lógó orral a bezárt iroda előtt ücsörögni.

Mindenesetre Las Médulas nagyon szép, mindenkinek csak ajánlani tudom. És tessék, rakok fel magamról is képet.

(A kép innen)

A modern Calatayudtól öt kilométerre északra fekszik Bérces Bilbilis ("a lóról és fegyverről híres"), Martialis szülőhelye, akinek pajzán epigrammáin gimnáziumban megannyit vihogtunk. Calatayud (Bilbilisestűl) ideális egynapos kirándulás Zaragozából - ha biciklivel van az ember, akkor mondjuk csak napi 1-1 vonat van oda és vissza (a többire nem engedik fel). A hegyet eredetileg a Lusones törzs lakta, akik valamikor a Kr. e. 1. században felszívódtak. Augustus idején felhúztak ide egy pompázatos várost, rengeteg pöpec épületettel, hadd irigykedjen minden barbár ibériai, aki elhalad arrafelé, milyen jó dolga is van egy római városnak, milyen jó is rómainak lenni. A város azonban sajnos viszonylag rövid időn (száz éven) belül hanyatlásnak indult, szóval nem jött be a projekt...

Van amúgy egy helyi dalocska - ‘If you go to Calatayud/Ask for Dolores/A very beautiful girl/And open to doing favours’, amit a Wikipédia (no comment) úgy tálal, hogy hát igen, ahogy a dalocska is mutatja, a calatayudi lányok híre ugyancsak rossz. A feminista énünk ezen a kommentáron nagyon kiakadt, úgyhogy muszáj volt utánanéznem, és valóban kicsit más az alapsztori. A helyi legenda szerint Dolores valójában valami jóravaló cselédlány volt, akit mindenféle férfiak mindenféle fortélyos praktikákkal elcsábítottak, és aztán a végén valahogy meghal. (Ennyit értettem a spanyol leírásból). 1892-ben még operát is írtak róla! Szóval bármit is csinált Dolores, Martialis után ő lett a leghíresebb szülötte e földnek.

Zaragoza (lánykori nevén Caesaraugusta) amúgy egy nagyon kellemes város, szuper múzeumokkal a városközpontban. Eredeti terveink szerint már október 27-én reggel továbbutaztunk volna, de aztán mindenféle dolgok közbejöttek, úgyhogy csak 28-án délután gurultunk ki a vonatállomásra, hogy akkor mi most megyünk Burgosba. Nyilván nem engedtek fel a vonatra a biciklinkkel, úgyhogy végül Burgostól 120 km-re, Logronoban kötöttünk ki. Miután rájöttünk, hogy Logrono a Camino egyik állomása, fellelkesültünk, hogy na szuper, akkor másfél nap alatt a Caminon elbiciklizünk Burgosba, mi szebbet és jobbat kívánhatna magának az ember.

Úgyhogy ma le is tekertünk 78 km-et, amennyit csomagokkal együtt még nem tekertünk, ráadásul 880 méternyit emelkedett is a terep (oké, lejtett is 400-at, de szóval akkor is), úgyhogy estére teljesen kikészültünk. És a Camino az csomagok nélkül, mountain bike-kal biztos jó, de nem a mi szegény biciklijeinkkel, úgyhogy szenvedtünk rendesen egyes szakaszain. Amikor végül este megálltunk egy kis faluban, hogy kész, nem bírjuk tovább, de milyen jó, hogy itt minden bokorban van valami szállás - nos, akkor kiderült, hogy abban a faluban csak a parókián lehetett volna aludni, a földön, pontban este nyolcas vacsorával, este tízes fekvéssel és reggel hetes keléssel, internet nélkül. Internet nélkül! Na nem. Megfogadtuk a tanácsukat, és továbbtekertünk a következő faluba, egy bizonyos 'albergue-be', ami nagyon jó. Állítólag. Szerintük. Hát, egy lepukkant kocsmából nyílt, egy nagyon barátságtalan fogadósasszonnyal, aki nagyon furcsán nézett, amikor megkértük, hadd nézzük meg a szobát, mielőtt bejelentkezünk, és különben is, mennyibe kerül. Mint utólag kiderült, vannak ezek az 'albergue municipialok', vagy mik, ahol csak egy zarándokigazolvánnyal lehet megszállni, és ami nyilván mindenkinek tök egyértelmű, aki csak egy kicsit is felkészült a Caminóból, de mi éjfél után (amikor eldöntöttünk, hogy Caminózunk) a fennmaradó hét órát inkább alvással töltöttük, mint felkészüléssel.  Mindenesetre nagyon rövid úton ki lettünk utálva onnan, úgyhogy most épp egy nagyon kényelmes hotelből írok, ami ugyan kétszerannyiba kerül, de legalább random biciklisek is megalhatnak ott... És holnap vár még ránk egy nagy hegy és 43 km.

Francia utunk utolsó állomása Narbonne volt, az ókori Narbo, Gallia Narbonensis fővárosa.  Amikor rádöbbentünk, hogy egy nap múlva elhagyjuk Franciaországot, kisebb pánik lett úrrá rajtunk - még nem ettünk crepes-t, nem próbáltuk ki az osztrigát ("you have never eaten oyster? so central-european" , és képeslapokat se küldtünk. Szerencsére mégis lett mindenre (illetve majdnem mindenre) időnk, másnap ugyanis sztrájkoltak a francia vasutasok, és még egy napra Narbonne-ban maradtunk. Miután az eső is eleredt, és már minden múzeummal végeztünk, kényszerpihenőnk további részét így karibi koktélokat iszogatva töltöttük: vendéglátónk, Gael (akivel az első másodperctől kezdve országos cimborák lettünk) ugyanis szó szerint a Karib-tengeren nőtt fel, egy hajón, már amikor éppen nem Afrikát szelték át lakókocsistul-családostul, és ezalatt az idő alatt többek között isteni koktélokat keverni is megtanult.

Október 20-án aztán végül csak átléptük végül a francia-spanyol határt. Három éjszakát Roses-ben töltöttünk, ahol Polly nagynénje negyven évig egy jazzkocsmát üzemeltetett, most pedig nyugdíjasként mi sem tölti el nagyobb örömmel, minthogy az unokahúgának főzzön. Rosest amúgy még Rhode néven a massaliai görögök alapították (bár a legendák szerint egyenesen Rhodoszról érkeztek a gyarmatosítók). Egyik legnagyobb nevezetessége a citadella (a képen), ahol hellenisztikus lakóházaktól kezdve 17. századi katonai kórházon keresztül 20. századi kútig minden van.

Roses-tól 30 km-re délre található Ampurias/Empurias, ami szintén egy görög kolóniaként indult, majd innen hódították meg Hispániát a rómaiak, majd elvesztette a jelentőségét, miután Pompeiust támogatta Caesar ellenében. A tengerparton fekszik, és valami elképesztően gyönyörű, még ha ezek a képek nem is adják vissza.

Amúgy nyilván sikerült a legjobb időpontot kiválasztani Katalónia meglátogatására. Már az első este hosszú beszédeket hallgattunk végig a katalán függetlenséget mellszélességgel támogató német nyugdíjasoktól. Ezen kívül mást nem nagyon tapasztaltunk - néhány katalán zászlót itt-ott, de ennyi. Mondjuk nem is mentünk Barcelonába... Mindenesetre kíváncsiak vagyunk, hova fejlődik tovább a szituáció.

1., Aix-en-Provence-ban manapság kevés római rom van, úgy is mondhatnánk, semennyi - a múzeumban is mindösszesen két pici szoba elég volt az összes helyben előkerült leletnek. Az ókorban Aquae Sextiae-nak hívták, és egy viszonylag jelentős városka lehetett. Arról lett különösen nevezetes, hogy Kr. e. 102-ben a lómaiak a város közelében kvázi megsemmisítették a teutonok és az ambronesek seregét. Több tízezer barbár katonát lemészároltak, gyermekeiket és asszonyaikat pedig foglyul ejtették. 500 évvel később Szent Jeromos az egyik levelében említést tesz arról a legendáról, miszerint a teuton asszonyok inkább lemészárolták a gyermekeiket, mintsem hogy azok rómaik rabszolgái legyenek, majd magukkal is végeztek, az öngyilkosság egy szokatlan módját választva: megfojtották egymást. Jeromos beszámolója szerint úgy találták őket holtan egymás karjaiban feküdve, egymás nyakát szorongatva. (Najó, ezen utóbbi részletet már csak én teszem hozzá, Jeromos csak annyit írt, hogy megfojtották egymást). Ha igaz a történet - és miért is lenne okom ebben kételkedni - egyszerűen nem fér a fejembe, ez mégis hogyan sikerülhetett nekik. Dehát ezek a teutonok már csak ilyen hősiesek és ügyesek voltak.

2., Marseille-ban és Arles-ban is több nagyobb méretű hajóroncsra bukkantak a régészek. A múzeumok feliratai szerint ezek a legnagyobb ókori hajóroncsok. Tényleg nagyon nagyok. De tényleg. Olyan nagyok, hogy még normális fotót se tudtam róluk csinálni, de pl. itt meg itt vannak róluk képek. Arles-ban megtalálták a hajó rakományát is - 27 tonna követ. Most komolyan, ki pakol 27 tonna követ egy faladikra? És utána még biztos csodálkozott, hogy elsüllyedt... Na mindegy.

3., Konstantin fürdőjében, Arles-ban a következő jelenetre lettem figyelmes.

Az ott egy macska és egy élő galamb. Ott ültek egymás mellett egy ideig - egy ókori fürdőben - aztán a macska megunta, és elment, a galamb pedig föl-alá szaladgált még egy jó darabig. Tényleg ilyen jól megy az arles-i macskáknak, hogy nincsenek rászorulva holmi jöttment galambokra? Vagy áthatotta őket a 'római fürdőben mindenki egyenlő'-életérzés?

Este hatkor bezárnak a múzeumok. Vagyis nyugodtan leülhetnék a gép elé, és alkothatnék. Hogy miért nem teszem?

a., mert biciklizünk/vonatozunk

b., mert sátrazunk, mint tegnap Arles-ban, és drága a wifi a kempingben (szóval nem fizetünk rá elő)

b., a vendéglátóinkkal beszélgetünk. Avignonban (ill. Avignon mellett) Adriennék fogadtak be teljesen ismeretlenül négy éjszakára, bár épp ott volt náluk vendégségben egy nagyon jó barátnőjük is (aki mellesleg a legmagasabb biztonsági fokozatú svéd börtönben börtönőr). Aix-en-Provence-ben Olivernél couchsurföltünk, aki filmesztéta, és az extrém erőszak ábrázolásának módjairól írta a PhD-ját Londonban, és akivel éjszakába nyúló eszmecseréket folytattunk erőszak és kulturális különbségek témakörben. Most pedig épp Nimes-ben vagyunk, egy kisvárosi gimnázium latin-ógörög tanáránál, akinek alkoholfogyasztási szokásai emlékeztetetnek az otthoni latin-ógörög szakos ismerőseimére - az este ennek megfelelően alakult.

És amikor nem főzünk vagy beszélgetünk, nos, akkor megpróbáljuk kitalálni, hogy mit nézünk meg másnap, hol alszunk a következő állomáson, emailekre válaszolunk, a Polly az utolsó simításokat végzi a könyvén...

De ígérem, többször fogok jelentkezni! addig is íme egy kép Frejus-ből.