Október 1 és december 16 között összesen öt esős napunk volt. December 16 óta folyamatosan zuhog az eső és/vagy fúj a szél. Nem így képzeltük el a tunéziai időjárást....

Between the 1st October and 16th December we had 5 days of rain altogether. Since 16th December it is raining all the time. This is not how we imagined the weather in Tunis...

(Thuburbo Maius vihar után / Thuburbo Maius after storm)

Csütörtök este Mahdiában (ejtsd: Meeehdijje / Mádia / Media - vagy valami ilyesmi) különösen erős szél fújt, még skót mércével mérve is elviselhetetlen. Hétkor bevackoltunk a hotelszobánkba, és egész este Tatortot néztünk (a Tatortnézésről részletesebben lásd  A. Fletcher, "How to be a German in 20 easy steps"), miközben kint tombolt az ítéletidő. Amikor reggel kimerészkedtünk az utcára, éppen ezért kevéssé lepődtünk meg, amikor a hotelünket és a kávézót elválasztó körülbelül 50 méteres partszakaszon mentőautókba és bámészkodó emberekbe botlottunk. Biztos egy halászhajó borult fel a viharban, gondoltuk, és bámészkodás helyett inkább beültünk a kávézóba. Épp a csokis croissant-unkat fogyasztottuk, amikor is bejött két egyenruhás rendőr és vagy öt-hat civilruhás nyomozó a kávézóba, és helyszínelni kezdtek: hárman bementek a konyhába, alaposan szemügyre vették a nutellás bödönöket, és bőszen jegyzeteltek; ketten megtekintették a mosdót, hárman pedig a pultnál az itallapot böngészték.  Mire megittuk a cappuccinónkat, az is kiderült, a parton egy tizenhat éves lány holttestét találták meg. Hogyan és mikor halt meg mintegy ötven méterre a hotelünktől, és mi köze van a reggelizőhelyünknek a halálához, azt pontosan nem értettük, de ez talán jobb is így.

On Thursday evening there was a pretty bad storm in Mahdia (pronounce as Meeehdijje or Ma-a-di-yee or Media or something like this). We returned to our hotel around 7 and watched Tatort during the whole evening (for further references see A. Fletcher "How to be a German in 20 easy steps"). The storm fiercely raged during the whole night.  That is why that when we saw in the morning, on our way to the coffeeshop, an ambulance and a lot of people gathering on the shore, we were convinced that a fishing boat accident on the stormy sea must have occurred. We didn't join the bystanders but sat into the café and ordered our petit déjeuner. We were just having our chocolate croissant when a group of police officers and plain-clothed detective inspectors entered the café and started inspecting the place. By the time we finished our cappuccino it turned out that they found a body of a 16-year-old girl on the shore. How she died just ca. fifty meters away from our hotel, and why is the police investigating the cafe in which we are having breakfast, we didn't understand but maybe it is better like that.

Mahdia amúgy arról is nevezetes, hogy 1907-ben egy kereskedőhajó romjaira bukkantak a partjainál, ami valószínűleg Kr. e. 80 körül Athénból indult útnak és Rómába tarthatott, de a viharban valahogy elsodródott és végül az egykori Gummi (tényleg így hívták), a mai Mahdia partjainál elsüllyedt. A rakománya - köztük számos bronz- és márványszobor - ma a Bardo Museumban van kiállítva. (A képen az egykori pun kikötő egy része, és a mostani modern temető).

Mahdia is famous because of a shipwreck found in 1907 at its shore, the cargo of which is now exhibited in the Bardo Museum, Tunis. (On the picture: a section of the punic port shooted from the Borj).

Már egy nappal a megérkezésünk után úton-útfélen azt hallottuk, hogy a Gladiátort itt, Tunéziában forgatták, mégpedig El Djemben (a képen). A régészet iránt kicsit is érdeklődő tunéziaiak láthatóan szerfölött büszkék erre a tényre. Akkor kezdtünk kicsit gyanakodni, hogy ez talán nem teljesen megbízható információ, amikor Oudhnában, az ókori Uthinában az ottani amphitheátrumban váltig állította nekünk Monsieur Kamel, hogy a Gladiátort nem El Djemben, hanem Oudhnában forgatták.

Ma végül voltunk El Djemben, és amennyire lehetett, utánajártunk ennek a kérdésnek: a Gladiátort Angliában, Marokkóban és Máltán forgatták. Tunéziában nincs nyoma, hogy járt volna a stáb... De azt hiszem, az igazság ez esetben senkit se érdekel. És El Djem a Gladiátor nélkül is szép.

... mint ahogy azt Kerkouanéban megtudtuk. Ez a város a legjobb állapotban fennmaradt pun település, amit kb. a Kr. e. 6. században alapítottak. Az első pun háború (Kr. e. 264-241) idejében leromboltak. Aztán nem épült újjá / nem épült a helyére római város. Órákig lehet benne bolyongani (ha nem esik az eső... mi még zuhogó esőben is eltöltöttünk egy órát a romok között rohangálással, annyira tetszett nekünk a hely). Amiről igazán nevezetes, azok a fürdőkádjai - ha nem is minden házban, de a tehetősebbek lakhelyein mindben volt kád:

Mondjuk én kimentem volna a helyükben a partra napozni, mégiscsak egy tengerparti település:

de hát sose árt egy fürdőkád otthonra. Én most spec nagyon örülnék egynek...

Ez pedig egy kép egy római bányáról, a mai El Haouaria területén, Kerkouánétól mintegy 20 km-re. A képen nem annyira látszik a bánya, csak a tengerpart, de hát muszáj ideraknom, mert nekem nagyon tetszik ez a kép: 

Még mindig fáradt vagyok, de a Máté nyaggat, hogy posztoljak minél többet, úgyhogy itt van néhány kép Douggáról, az aktuális kedvencemről, ahol tegnap jártunk. (Aki Tunéziába jönne, annak rövid útleírás: Teboursoukig a helyi minibuszokkal mentünk, ami a Gare Routiere Nord-ról indul, és 6,5 dinárba került fejenként. Teboursouktól pedig taxival mentünk tovább, ami oda-vissza kettőnknek 20 dinár volt - nem alkudtunk, pedig biztos lehetett volna).

Ez itt a színház.

Ez meg a fórum.

Ez meg itt egy tehéncsorda, ami idejár inni.

Ez pedig itt óriási római ciszterna, a háttérben Juno Caelestis templomával.

És végezetül a macska, aki rá akarta vetni magát a szendvicsemre:

Akit érdekel Dougga történelme, például itt tud utánaolvasni.

Decemer 11 óta Tunéziában vagyunk, és iszonyúan fáradtak vagyunk, merthogy már napok óta 5-6 órákat alszunk. A vendéglátónknak, Rymnek, ugyanis 8-ra be kellett érnie munkába, és ezért fél nyolckor el kellett hagynunk a lakást. Legalábbis elméletben. Gyakorlatban mi felkeltünk, hétkor, a szállásadónknak meg képtelen volt kimászni az ágyból, szóval nekünk kellett mindig feldörömbölni.

Mindenesetre most képtelen vagyok normális posztot írni, és olvasótáboromat amúgy is szélesíteni kell, úgyhogy ma macskás képek lesznek....

Ő itt Piszpisz Karthágóból.

Ő itt egy névtelen cica Asilahból, Marokkóból.

Két macska Chefchaouenből, a kék városból (Marokkó).

A kedvenc macskáim amúgy Mikko és Miriam macskái Malagából - az én fotóim róluk homályosak, de kérek majd róluk képeket, és majd a következő macskás posztba bekerülnek.

Sokszor kérdezték tőlem az elmúlt időszakban, egyiptológusként nem unalmasak-e egy idő után a római romok. Egyrészt nem, nem unalmasak, bár a huszadik római színház már kevésbé fog meg, mint a legelső, de ezzel a klasszikus régészek is így vannak, másrészt meg hát ugye minden Egyiptomra vezethető vissza. Volubilist például, amely egykor Mauretania Tingitana provincia központja volt, manapság pedig az egyik legfontosabb régészeti lelőhely Marokkóban, a helyiek legkésőbb a 16. századtól kezdve úgy emlegették, hogy a "Pharaoun Ksar", vagyis a "Fáraó palotája". Minden az egyiptomiak műve, mondom én.

I was asked several times whether it was boring for me as an Egyptologist to visit roman ruins and nothing else. I am, however, not bored at all - roman ruins are exciting. Okay, the twentieth roman theater is not as exciting but all traveling scholars are a bit tired of theaters after a while. On the other hand, Egypt is the beginning of e-ve-ry-thing, as you well know. It is well illustrated by the fact that the ancient Volubilis, the administrative and economical centre of the province Mauretania Tingitana, was called by the locals from the 16th century on as "Pharaoun Ksar": Pharaoh's castle. See? Everything was made by the Egyptians!

 Volubilis helyén már a Kr. e. 2. században állt egy település, de aki igazán kiépítette, az II. Juba volt, akiről eredetileg egy önálló posztot akartam írni, mert elég érdekes figura volt, és a római integrációs politika sikertörténete. Eredetileg Numidia trónvárományosa volt, csakhogy menetközben (Kr. e. 46-ban) az apját, I. Jubát legyőzték a rómaiak, őt pedig fogságba ejtették és Rómába vitték. Ekkor talán még kétéves lehetett. Felcseperedvén Augustus kebelbarátja és a római kultúra nagy rajongója lett. Írt többek között egy könyvet a római történelemről is, melyet a későbbi római történetírók rengeteget idéztek, és az egekig magasztaltak, de sajnos csak töredékekben maradt ránk. Augustus először visszahelyezte Jubát Numidia trónjára (Kr. e. 29-ben), majd hozzávágta Mauretániát is, ha már olyan okos meg lojális. Plusz - és itt visszatérünk Egyiptomhoz - egy feleséget is adott neki, mégpedig Kleopátra Szelénét, VII. Kleopátra és Marcus Antonius lányát. Juba és Kleopátra Szeléné közös gyermekében, Ptolemaioszban tehát tényleg a fáraók vére folydogált (mégha ezek a fáraók Ptolemaioszok is voltak). Mondjuk kevéssé hinném, hogy ez a részlet megmaradt volna a a kulturális emlékezetben az évezredek folyamán,  és lenne bármi köze ahhoz, hogy Pharaoun Ksarnak nevezték Volubilist a 16. századtól kezdve - de de talán a Reisestipendium végén lesz időm mindennek utánanézni.

The area of Volubilis was inhabited already in the 2nd century BC. It was, however, Juba II who turned Volubilis into a royal capital. Juba II was the son of the king of Numidia, Juba I. When his father was defeated in 46 BC by Caesar, and Numidia became a Roman province, he was brought to Rome. He might have been around 2 years old. He was raised in Rome and became best-friends-for-life with Augustus and a huge fan of the Roman culture. He wrote among others a book on Roman history which was highly praised by his contemporaries but also by the later historians. Augustus restored him as the king of Numidia, and later on he placed him on the throne of Mauretania. Moreover - and now we are returning to Egypt - he gave him as wife Cleopatra Selene, the daughter of Cleopatra VII and Marcus Antonius. They had a son, Ptolemy who succeeded his father on the throne of Mauretania. He had indeed the blood of the pharaohs in his veins (even if these pharaohs were the Ptolemies), but I doubt that this detail was remembered in the 16th century when the people started referring to Volubilis as the Pharaoh's Castle/Palace.  After the Reisestipendium, I will have time to check such questions....

Mindenesetre Volubilis nagyon szép - és van egy nagyon szuper honlapja is. A leletek közül a kedvenceim a votívsztélécskék, amikből kb. 900 került elő az egyik templom területéről (ezek közül egy a képen) és hát abszolút a szívemhez nőttek.

Anyway, Volubilis is just beautiful - and it has an excellent website. There are many interesting finds from the city, my favourits are, however, the votive stelae found in the temple area - they are just sweet. (Around 900 was found  and many of them are exhibited - the one on the picture is maybe my absolute favourite).

Mielőtt betettem volna a lábam (kerekem) Marokkóba, meg voltam róla győződve, hogy én aztán ebben az országban rá nem ülök a bicóra, mert öt percen belül belehalok a félelembe, és ha nem, akkor tíz perc múlva elütnek. Meglepő módon azonban kellemesebb élménynek bizonyult, mint Dél-Franciaországban kerekezni. A sofőrök viszonylag előzékenynek bizonyultak (és lelkesen integetett), és egyet-kettőt leszámítva előzés közben  elegendő távolságot hagytak, főleg, mert valamilyen oknál fogva szeretnek az út közepén kepeszteni. Grande taxiban ülni (taxi, ami két város között közlekedik) viszont talán éppen ezért sokkal félelmetesebb élmény: a sofőr eleve az út közepén hajt, majd nekikezd kanyarban előzni három teherautót...

Cycling in Morocco is not as scary as I thought - I found the drivers in Southern France much worse. Most of them left enough space while overtaking, I felt myself quite safe. I think cycling is actually much safer than taking a grande taxi (taxi between two cities), where the driver decide to overtaking three vans in a curve...

Sok mindenre fel voltunk készülve lélekben, mikor belevágtunk a biciklizésbe Marokkóban, bunkó sofőrökre, veszélyes kanyarokra, kidurrant kerekekre -  de az, hogy tekerés közben az út szélén egy ájult embert találunk, az elég váratlanul ért. Éppen nagyon élveztük, hogy a tengerparton tekerünk Marokkóban, amikor is észrevettük, hogy valaki szétvetett végtagokkal fekszik az árokban. Ahogy elmentünk mellette, láttuk, hogy fehér hab folyik a szájából. Másodpercek töredéke alatt számos dolog átsuhant az agyamon (stabil oldalfekvés, 112 - ja nem, 15 vagy 115 a segélyhívó - vagy mégis 15? és milyen nyelven tudjuk elmagyarázni, hogy fogalmunk sincs hol vagyunk, de találtunk egy habzó szájú, mozdulatlanul fekvő embert?). Végül azonban meglehetősen ösztönösen cselekedtünk: elkezdtünk teljes pánikban az út szélén ugrálni és integetni az elhaladó autósoknak. Szerencsére már a legeslegelső sofőr megállt, majd őt követte még kettő, majd még öt. Valahogy felélesztették az illetőt, majd pénzt gyűjtöttek orvosra, és berakták az egyikük kocsijába. A végén azt mondta nekünk, hogy thank you. Némiképp megszeppenve tekertünk tovább.

We were prepared for many things - bad drivers, dangerous maneuvers, bike tire blowouts, etc. Finding an unconscious body on the roadside was not among the things we expected to happen. We were in such a good mood - we are cycling in Morocco on the coast! - but then we spotted somebody lying there in the bushes. As we got closer we saw that his eyes are shut and white foam is coming from his mouth. Many things came to my mind - okay, we should move him into recovery position, we should call 112, oh no, 15 or maybe 115, and should try to explain most probably without having a common language with the dispatcher that we don't know where we are but found somebody who may or may not be dead. Eventually we started waving and jumping on the roadside to stop the cars. The very first car noticed us and stopped, followed by 10 others. Somehow they managed to resurrect the man, collected money for the doctor and put him into a car. Before departing he said "thank you". In a less cheerful mood we continued cycling.

Ha valakit érdekelnek a bicikliút részletei: a Tanger-Zilil (a képen)-Asilah majd Asilah-Larache távon bicikliztünk, végig az N1-en. Az első szakasz kellemes utacska a tengerpart mellett, majdnem teljesen sík. Asilah-Larache már kicsit dimbesebb-dombosabb, de nem annyira forgalmas, mert sokáig az autópálya mellett fut. Közvetlenül Larache előtt válik iszonyúan forgalmassá - az utolsó 5 km mérsékelten kellemes.

If somebody is interested in the details which way we took: We cycled between Tanger-Zilil (on the picture)-Asilah and then between Asilah and Larache, on the N1. The coastal road between Tanger-Asilah is almost completely flat, and not so busy, at least in the morning (there was more traffic in the afternoon). Asilah-Larache is a bit more hilly but still okay (if ones come from Larache to Asilah, it should be more difficult) - the road becomes very busy just before Larache, the last 5 kms is not very pleasant.

Tanger (lánykori nevén Tingisz) nemcsak az ókorász énemnek volt szerfölött izgalmas, hanem a régen elfeledett irodalmár énemet is megmozgatta. A városban az ötvenes-hatvanas években több író élt, mint kikötőmunkás (itt lakott/visszatérő vendég volt például Paul Bowles, William Burroughs, Samuel Beckett, Tennessee Williams, Jack Kerouac, Mohammed Choukri - és amúgy Faludy György is). Az amerikai/marokkói irodalom eme nagyjai a különböző kávéházak teraszai és a különféle kétes hírű hotelek penészes falú szobáin kívül a Librairie des Colonnes nevű könyvesboltban töltötték napjaikat, ami a mai napig (illetőleg manapság ismét) a marokkói irodalmi élet egyik fontos központja. Tangeri vendéglátónkról (aki Polly édesanyja barátnőjének a barátja) előzőleg annyit tudtam, hogy van valami könyvesboltja - úgyhogy nagyon fellelkesültem, amikor kiderült, hogy a Librairie des Colonnes tulajdonosának a kanapéján fogunk aludni. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogy diadalmasan bekerekezünk a tangeri kulturális élet közepébe, és megérkezésünk után félórával már egy shisha mellett a modern magyar irodalom irányzatairól értekezek az arrajáró kortárs marokkói (esetleg amerikai és francia) írókkal.

Tanger, the ancient Tingis was interesting for me not only because of its archaeological remains (see the punic necropolis in the picture) but also because of its literary past - I had also studied literature after all. During the fifties-sixties there were more writers hanging around here than harbour workers -  the list of names who lived here / visited Tanger frequently includes Paul Bowles, William Burroughs, Samuel Beckett, Tennessee Williams, Jack Kerouac, Mohammed Choukri (and also the Hungarian poet György Faludy). Beside spending their days in the various cafés an important meeting point for them was the bookshop Librairie des Colonnes, which still fulfils (to be more precise: fulfils again) a central role in the Moroccan literary life. I was very excited to find out that our host in Tanger, a friend of a friend of Polly’s mum is actually the current owner of this bookshop. I have already envisioned how we will cycle right into the middle of the cultural life of Tanger, and just after half an hour upon our arrival I will sit in one of the famous cafés in the bright sunshine and will conduct smart conversations with contemporary Moroccan (and maybe French and American) writers on the current trends in Hungarian and world literature.

(A kép forrása innen)

A Tangerbe való megérkezésünk majdnem olyan dicsőre sikerült, mint terveztem. Tarifában annyira esett az eső, hogy azalatt a 2 perc alatt, amíg a komp épületétől elértünk magáig a kompig, bőrig áztunk. A tenger iszonyúan hullámzott, és én biztos voltam benne, hogy ezt nem éljük túl. Az utazás fényét mérsékelten emelte, hogy egyes utastársaink nem jutottak el a mosdóig, hogy könnyítsenek magukon. Zöld arccal és háborgó gyomorral szálltunk partra. Az eső vigasztalanul zuhogott, az offline térképünk nem működött, a Lonely Planet térképei ebook-verzióban használhatatlanok, internetünk pedig ugye nem volt. Végülis másfél óra után, teljesen szétázva csak eljutottunk a könyvesboltig - ami amúgy 1,6 km-re van a kikötőtől, ha van az embernek térképe. Simon-Pierre azonban, mint azt később megtudtuk, maga is körbetekerte Európát, úgyhogy szerencsére nem akadt fenn semmin.

Everything happened almost as I imagined, although one should note the small and unimportant differences between plans and reality. It was, for example, raining hard already in Tarifa, and it didn't get better in Tanger. The 1-hour journey with the ferry was quite rough, I was convinced, I will never survive that waves. I was told that my face turned completely green. Eventually we landed and somehow managed to get out of the ferry. The bookshop is just 1,6 km away, we will be soon there, we thought. Our offline maps, however, didn't function, the maps in the Lonely Planet in its ebook-version are useless, and internet we obviously didn't have. So we didn't have a map of the city, I felt quite sick, I was freaking out that I have a bike with me in Morocco, and it was raining mercilessly.  It took just 1-1,5 hour to find our way to the bookshop. Fortunately, as it later turned out, Simon-Pierre himself cycled through Europe so he was really understanding.

A könyvesboltban - aminek felkeresését mindenkinek ajánlom, aki Tangerben jár - amúgy találtam egy magyar könyvet is, Karinthy Epepéjét, amiből történetesen még anno a szakdolgozatomat írtam. Másnap aztán - miután meglátogattuk a gyönyörűszép Kasbah múzeumot, ahol a kurátor, Brahim, Simon-Pierre jó barátja, vezetett minket körbe - lelkiismeretesen végigturnéztuk az összes irodalmi kávézót is. Sajnos a senki nyakában nem függött a tábla, hogy kortárs marokkói író lenne - a kávék mindenesetre finomak voltak. A tangeri tartózkodásunk egyik nagy rejtélye volt számomra Baron von Distler-Dercsényi utcatábla, amire a medina egyik kis sikátorában bukkantam. Az online világban ugyanis semmi nyomát nem találtam Distler-Dercsényi bárónak. Szerencsére azonban művelt barátaim a facebookon felhívták figyelmemet Faludy emlékirataira, aki megemlíti, hogy tangeri tartózkodása idején találkozott egy Dercsényi-Distler báróval. A báró állítása szerint Wesselényi rokona volt, de egy szót sem beszélt magyarul; roppant gazdag volt és roppant zsugori, és kínaiból fordított arabra. (Faludy tangeri beszámolóját itt lehet elolvasni - köszönöm Bori és Andi a linket!) Ezek alapján roppant vicces figurának tűnik, szóval ha valaki tud róla még ennél is több információt, ne tartsa magában!

In the bookshop - which I strongly recommend visiting if you are in Tanger - I found also one Hungarian book, Epepe written by Ferenc Karinthy, which happens to be (together with three other novels) the subject of my master thesis - so was really happy to bump into it in Morocco. Next day we visited  the beautiful Kasbah Museum where we got an excellent guided tour by the curator of the museum, Brahim, good friend of Simon-Pierre. Afterwards we did make the obligatory round to the literary cafes (no famous writers spotted though, but the coffees were delicious).  While strolling through the streets of the medina, I found a street named "Baron von Distler-Dercsényi". I could recognize that it is a Hungarian name but couldn’t find anything out about who this person was, and was searching for it for days. Eventually my friends on Facebook helped me out (thanks Bori and Andi!): Baron Dercsényi-Distler is mentioned in the memoires of György Faludy who had met all the big names in Tanger when he lived there in the seventies. According to Faludy, Dercsényi-Distler was the most curious person he met in Tanger. Dercsényi claimed to be related to several famous Hungarian and Russian aristocrats (didn't speak any of these languages though), was very rich, super greedy and quite excentric. In his spare time he translated from Chinese to Arabic. Thus he seems to have been a very funny guy, so if you know something about him, don't hesitate to tell me!

Baelo Claudiá a modern Tarifától 22 km-re nyugatra fekszik, a tengerparton, a Gibraltári-szoros északi csücskében. A Kr. e. 2. században alapították, és alapvetően az észak-afrikai kereskedelemből élt, valamint a tonhalakból, ill. a rohasztott halakból készített szószból, az ún. garumból, amit a rómaiak (polgárjoggal vagy anélkül, szabadok és rabszolgák) képesek voltak minden napszakban, minden étkezéshez enni.

Ilyen lukakban erjesztették a halakat, mindenféle fűszerekkel összekeverve (itt egy recept, hogyan lesz igazán finom a rohadt hal). A garumkészítő műhelyek feltehetően rettenetesen büdösek voltak, és ezért általában a külvárosokban építették fel őket - Baelo Claudia esetében a külváros a tengerpart volt...

Baelo Claudia egyben spanyol utunk utolsó állomása is volt - amikor ezt írom, épp Tarifában ülök egy hotelben, és készülök a másnapi komputunkra Marokkóba. Amikorra ez a poszt megjelenik, én már Tangerben vagy Chefchaouenben leszek. Viszont annyi minden van még, amit nem meséltem el Spanyolországról, hogy az elkövetkező hetekben igyekszem a marokkói élmények mellé még 1-2 spanyol történetet is beszúrni...

Ókorászként elég hamar megtanulja az ember, hogy ha nem tudja beazonosítani egy tárgy funkcióját, akkor hihetetlen magabiztossággal rávágja: ez a tárgy kultikus/rituális/mágikus célokat szolgált. Valamelyik a három közül biztos bejön. Franciaországban például számos ilyen bronzból készült, tizenkétszögletű dobókockára/kínzóeszközre emlékeztető valamit láttunk a különböző múzeumok vitrineiben:

ami a szakértők szerint lehet, hogy egy mérőeszköz, de az is lehet, hogy a holdat ábrázolja, kultikus tárgy, esetleg játékszer. (A kép Lyonban készült).

Egy másik alapszabály, hogyha egy prehisztorikus női figurát talál az ember, illetve, hogy egész pontos legyek: ha előkerül egy prehisztorikus szobor, aminek nagy a feneke, akkor az biztos, hogy egy termékenységi istennő. Ilyen nagyfenekű szobrok például a máltai kövér hölgyek, akik a legújabb kutatás szerint sokkal inkább urak, mint hölgyek, de ez az apróság keveseket érdekel. Spanyolországban a múzeumok az ún. 'plaque idol'-okkal vannak tele, amiről én mondjuk még azt se mondtam volna meg, hogy emberi alakot ábrázolnak, de egyesek szerint ezek nemcsak hogy emberi alakok, hanem mindenféle istennők képmásai (ismét bocs a rossz minőségű fotókért, a kép Sevillából).

(Na jó, igazából egyes példányokon, például ezen, tényleg látszik, hogy emberi alakot ábrázol - na de hogy nőt???)

Persze a jövő régészeit se irigylem, próbáljanak csak rájönni, mi mindenre volt jó az iphone, úgy, hogy nagy eséllyel egyetlen egyet se tudnak majd bekapcsolni. Amikor Meridában egy szobrásznál couchsurfoltünk, arra jutottam, hogy a kortárs képzőművészek absztrakt alkotásaival se lesz feltétlenül könnyű dolguk. A vendéglátónk szobrai nekem nagyon tetszettek, de némelyiknél teljesen másra asszociáltam, mint ami a szobor címe volt. Ez persze nem baj, de azért örültem, hogy a spanyol nyelvű katalógusát lapozgatva magától az alkotótól kérdezgethettem végig az összes ismeretlen szó jelentéseit. Sajnos pont ezeknél a szobroknál:

amik alatt az állt, Heridas, a Cristobal megelégelte a kérdezősködést, és kitessékelt minket a szobájából (na jó, igazából éppen sietnünk kellett valahova, és én már félórája a katalógussal szöszöltem). Miután Cristobal márvánnyal dolgozik, művei jó eséllyel túlélik a következő évszázadoka, úgyhogy kíváncsi vagyok, mit mondanak majd róla a jövőbeli kollégák. Nekem a Google viszonylag hamar feltárta a titkot: a Herida jelentése 'seb'.

(A szobrok forrása innen, Cristobal honlapja itt).