Ez itt valaha egy hegy volt... aztán jöttek a rómaiak, és szétdúlták, hogy kibányásszák a mélyéről az aranyat. Az eljárást ruina montium-nak hívják: járatokat fúrtak a hegybe, majd elárasztották vízzel, és a hegy szépen összeomlott. A többiről lásd Plinius Naturalis historia c. művét.
Október 31-én reggel érkeztünk Ponferrádába, ami a Las Médulashoz eső legközelebbi vasútállomás, és ilyen kastély is van benne:
A turistainformációnál hagytuk a csomagjainkat, hogy könnyebb legyen (egészen pontosan 15 kg-mal könnyebb legyen) felbiciklizni a hegyekbe, Las Médulasba, az aranybányákhoz. Úgy terveztük, hogy majd ott sátrazunk, mert milyen szép lesz a sátrunkból nézni a naplementét/napfelkeltét, másnap délben pedig visszatekerünk, felszedjük a csomagokat, és megyünk tovább.
Az út Ponferrada és Las Médulas között 23 km, de a Google Maps félrevezetett minket, úgyhogy tettünk egy 14 km-es kitérőt, meredeken hegynek fölfele. Mondjuk legalább szép volt. Mindenesetre ennek köszönhetően bár egykor indultunk, de fél hat lett, mire felértünk, és már kezdett sötétedni. Ekkor konstatáltuk, hogy sátrazni azt bizony tilos, úgyhogy - miután visszamenni nem volt erőnk, hotelt fizetni pedig nem volt pénzünk - a bivakolás mellett döntöttünk. Utólag belegondolva talán nem volt a legbölcsebb döntés így október végén: bár hivatalosan 7 fok volt, és nekem melegem volt a hálózsákomban, Polly lábujjai viszont szó szerint majdnem lefagytak. Úgyhogy napfelkelte-nézés helyett a kislábujjainkat melengettünk. A kálváriánk ezzel még nem ért véget: Mire visszaértünk Ponferrádába, nyilván bezárt a tourist office, a csomagjainkkal együtt, és ezért nem tudtunk továbbutazni, csak lógó orral a bezárt iroda előtt ücsörögni.
Mindenesetre Las Médulas nagyon szép, mindenkinek csak ajánlani tudom. És tessék, rakok fel magamról is képet.
