Először is hadd mutatkozzam be. Nevem Vespasianus, a barátaimnak Vespi. Egy mattighofeni nemesi családból származom. Korán elkerültem otthonról: ifjúkoromat egy müncheni bicikliboltban töltöttem. Sosem rendelkeztem nagy ambíciókkal: én csak egy békés és nyugodt életről álmodoztam, ahol a hétköznapokat egy meleg garázsban töltöm, hétvégenként pedig elmegyek a cavalière-emmel aperolspritzet inni a Starnbergi tóhoz vagy csokoládétortát enni a lindaui promenádon.

Let me introduce myself. My name is Vespasianus. For my friends, I'm Vespi. I come from a wealthy noble family from Mattighofen.  I left home at quite early and spent my young adulthood in a bike shop in Munich. I was never really ambitious: I dreamt of a peaceful life, spending the weekdays in a warm garage, going out during the weekends with my cavalière to have an aperolspritz at the Lake of Starnberg or to eat a chocolate cake on the promenade in Lindau. 

Az élet azonban sokszor másképp alakul, mint ahogy azt egy bicikli tervezi.

Things turn out, however, sometimes quite differently.

Bevallom, először nagyon hízelgő volt (még ha meglepőnek nem is nevezném), hogy a cavalière-em első látásra belémszeretett. Miután megtettük az első kört a bolt körül, nem akart rólam leszállni. Rajongása azonban hamarosan kínzó teherré vált: nem múlt el nap, hogy ne talált volna indokot egy közös útra. Ha esett, ha fújt, mennünk kellett. Ha otthon maradhattam, abban sem volt köszönet: a garázs fűtetlen, a többi bicikli barátságtalan volt. Különösen az elődöm, Rezső bizonyult lehangoló társaságnak. Némiképp zokonvette, hogy lecserélték, és éjjelenként borzalmas történeteket mesélt a cavalière-emről. Hogy sose jut eszébe megolajozni a biciklijeit. Hogy őt néha napokig ott hagyta a könyvtár előtt, esőben-hóban. Hogy én csak arra kellek neki, hogy húsz kilót pakolhasson a hátamra, és aztán elkerekezzen velem a sivatagba.

I must admit, at the beginning it was flattering - although not at all surprising - how much she loved me. After our first journey she didn't want to leave me: she bought me at that instant. Her love became, however, very soon quite annoying. No day was spent without her finding a reason to take me out for a lap. But even if I was in the garage I felt myself quite uncomfortable: it was cold and the fellow bikes were unfriendly. Especially her former bicycle, Rezső, was a pain in the ass. He was quite offended because of being discarded and he spent the nights telling me scary stories about my cavalière. Like that she always, always forgets to oil her bikes. Or that she left Rezső for days in front of the library, although it was snowing. She needs me only to put 20 kgs on my back and cycle with me into the desert.

Mindezek ellenére a kezdeti időkben azért voltak szép napjaink is: egyik hétvégén például valóban eljutottam Starnbergbe. Szeptember legutolsó napján azonban Rezső jóslata beteljesedett. A cavalière-em közölte velem, hogy indulunk Franciaországba, majd három óriási táskát aggatott a hátsó felemre. Váratlanul ért az eset: elvesztettem az eszméletem, és az oldalamra dőltem, magam alá temetve cavalière-emet is. Miután kikúszott alólam, és újra felállított, még órákig remegtem a dühtől.

We had, however, nice days together with my cavalière: for example, she did take make to Starnberg. However, on the last day of September it turned out that Rezső was right. My cavalière took me out to the street, told me, we go now to France, and loaded three very heavy bags on me. I fell on my side, burying her under myself. After she managed to get out and stood me up, I kept shaking for a long time, as I was so angry.

Az életem, mióta elindultunk, folyamatos küzdelem. Nem akarok panaszkodni, csak annyit mondok: francia vonatok. Sokféle vonat van, a tágas és modern luxusvonattól a szűklépcsős kínzókamráig. Sose lehetett tudni, melyik típusú érkezik, és hol van az én lakosztályom. Bár értékeltem, hogy cavaliere-eink órákat töltöttek el azzal, hogy fel-alá rohangáltak a kilométer hosszúságú vonatok mellett, a lakosztályomat keresve, buzógságuk néha életveszélyesnek bizonyult. Egyik alkalommal például, úton Lyon felé egészen a vonat legelejéig szaladtunk. Mindhiába: a lakosztályomat sehol nem találtuk. Teljesen sötét volt, rajtunk kívül egy lelket se láttunk. Mintha egy horrorfilm díszletében lettünk volna. Felkészültem lélekben, hogy a vonat folyosóján, méltatlan körülmények között fogok utazni. Ám ami történt, arra nem tudtam fölkészülni: kísérőink a nagy sietségben fölrúgták a társamat, Pete-et. Ő  segítséget remélve nekem dőlt - ám ekkor én is elvesztettem az egyensúlyomat, és az oldalamra dőltem.  Az egyik táskám kinyílt, és a tartalma beesett a vonat alá. Ott feküdtem, teljesen kiszolgáltatva az elemeknek, égnek meredő kerekekkel. Azt kívántam, senki se lásson ebben a helyzetben: ám ekkor a sötétből, a semmiből mégiscsak előbukkant egy alak. Pete utólagos elbeszélése szerint melegítőben volt és szakadt pólóban, szerintem azonban földig érő hófehér ruhája volt, és angyalszárnyai. Először Pete-t emelte be a vonatba, majd engem, végül a kísérőinket, akik teljes pánikban a vonat alá kúszva próbálták táskám tartalmát megmenteni.  Aztán pedig a legnagyobb nyugalommal visszaszállt a mozdonyba, és elindította a vonatot.

Since we started, my life is a permanent struggle. I don't want to complain but I must make the remark that French regional trains are not always easy to travel with if you happen to be a bicycle. There are several types of them: the luxurious ones and the ones with the super narrow and steep stairs. We never know which type of our train will be and where my apartment is to be found - and then trains are very, very long. I did appreciate the effort of my accompanies who were running up and down to find my apartment, however, things were not always under control. Once, I remember, we went to the very front of the train, as we were convinced we should board there. However, there was no place for bicycles. Nobody was around, it was completely dark and the train was just about to leave, so my accompanies started panicking, taking our bags off and throwing them up on he train. They kicked my fellow, Bike Pete, who fell on me. I lost my balance and fell on my side as well. My front bag got open and everything fell below the train. I was just lying there on my back, with wheels up, completely desperate, hoping that nobody will see me in such a situation. At this point however, a man appeared, seemingly from nowhere. According to Pete he was wearing jogging pants and an old T-Shirt - I swear he was wearing a long white shirt and he had wings as well. He took first Pete and put him up on the train, then me, then our cavalieres, who tried to collect their stuff which fell below the train. After he finished, he returned to the engine and we departed.

Apropó, Pete, akivel a barátság és öt lakat szoros köteléke fűz össze. Nem is tudom, hova lennék nélküle! Majd írok róla is részletesebben. Ma azonban már fáradt vagyok - egy biciklinek mégiscsak megterhelő blogolni - úgyhogy álljon itt végezetül néhány kép.

Speaking of Pete: I don't know what I would do without him. I will write about him in more detail, but now I am tired and just want to finish this post - a bicycle is not a blogger after all. So here’s a few pictures illustrating our friendship. Good night everyone!