Utolsó egyiptomi napjainkat Asszuánban, egészen pontosan Elephantiné szigetén töltöttük. Itt, a Nílus első kataraktájánál (szűk, zuhatagos, nem-hajózható szakaszánál) húzódott az ókori Egyiptom déli határa - bár, mint a szudáni utazásom kapcsán már említettem, azért meg-meghódítottak ennél délebbre fekvő területeket is. Ha valaki Egyiptomban járna, feltétlenül menjen Asszuánba - a táj valami elképesztően gyönyörű, és látnivaló is bőven akad a környéken - például az asszuáni gát, vagy az asszuáni gát miatt komplett áthelyezett templomok, mint például Kalabsha (a képen), vagy Philae, vagy kicsit (300 km-re...) délre Abu Szimbel temploma.

Egy másik érdekes hely Szehel szigete, ami Elephantiné szigetétől kb. 2 km-re délre található. Arról híres, hogy tele van sziklafeliratokkal, amiket különböző papok és helyi hatalmasságok hagytak hátra.

(Ez az utóbbi kép a kilátás a sziget tetejéről).

A feliratok hosszúsága, tartalma, és kivitelezésének minősége erősen változó. Bár mindegyik roppant érdekes, a legizgalmasabb talán mégiscsak az ún. Éhségsztélé: 

(A kép innen).

A szöveg egy nagy éhínséget örökít meg: a Nílus áradása elmaradt, és az ország hét év éhinség köszöntött. A király elkezdte kutatni, ugyan honnan ered a Nílus, nem lehetne-e befolyásolni az áradást. A papok (helyesebben egy bizonyos pap, Imhotep) tanulmányozzák a szent tekercseket, és kiderítik, hogy bizony Khnum, akinek legfontosabb kultuszközpontja Elephantiné, őrzi a Nílus forrását. A következő éjjelen Khnum megjelenik a király álmában, és megígéri, hogy a Nílus újra ki fog áradni. A király örömébe bőségesen megjutalmazza az elephantinéi papokat.

A szöveg egyik legérdekesebb aspektusa, hogy saját keltezése szerint Dzsószer király idejéből, vagyis kb. Kr. e. 2600-ból származik. A nyelvtani-ortográfiai sajátosságok miatt azonban nyilvánvaló, hogy jóval későbbi: a Ptolemaiosz korban, vagyis Kr. e. 300-ban (vagy később) íródott. De miért? Több olyan egyiptomi szöveg is ismert, ami mellé oda van kommentárként biggyesztve, hogy ez egy nagyon-nagyon régi szöveg, amit mondjuk egy fáraó múmiájának a nyakán találtak, vagy egy egérrágta papiruszon, de most szépen felmásolják egy kőre, hogy tuti fennmaradjon az örökkévalóságnak. Az Éhségsztélé esetében azonban semmiféle olyan kommentár nincsen, hogy a papok találtak volna egy régi szöveget, amit aztán felmásoltak a sziklára: itt a szöveg kerek-perec azt állítja, hogy Dzsószer király idejéből származik. Vagyis akik ezt felvésték a sziklára, azok el szerették volna hitetni, hogy ez a szöveg már évezredek óta ott áll. Egy lehetséges magyarázat, hogy az elephantinéi papok némiképp elnyomva érezhették magukat a szomszédos templomokkal (mindenekelőtt Philae-vel) szemben, és ezzel az általuk ősréginek beállított szöveg prezentálásával akarták a tekintélyüket (és a bevételüket) helyreállítani.

Szerintem három fáraó van, akiről már körülbelül mindenki hallott: Cheopsz, a gízai nagy piramis építtetője, Ehnaton, aki kijelentette, hogy márpedig itten csak a napkorongot szabad imádni, más isteneket nem; és az ő utódja (helyesebben: utódjának, Szemenkharénak az utódja), Tutahnkhamon,  akinek kincsekkel teli sírját érintetlenül találta meg egy angol gentleman 1922-ben.

Az egyik határsztélé Amarnában, Ehnaton újonnan alapított fővárosában

Hogy ki volt Ay (esetleg: Eje), arról szerintem a nem-egyiptológusoknak halvány lila gőze sincs. Mondjuk az egyiptológusoknak sincsen sokkal több. Ez részben annak köszönhető, hogy mindössze 3 évet uralkodott - részben pedig annak, hogy az utódja,Horemheb igyekezett mindenhonnan eltüntetni a nevét. Hogy miért utálta  annyira? Nos, Ay a híres Tutankhamon utódja volt (az uralkodók sorrendje még egyszer: Ehnaton-Szemenkharé-Tutankhamon-Ay-Horemheb). Amikor Tutankhamon, még gyerekként, uralkodásának a tizedik évében (kb. Kr. e. 1327-ben) váratlanul elhalálozott, minden bizonnyal volt némi feszültség, ki is legyen az örököse. Tutankhamon özvegye, Anchesenamun, például írt egy szép levelet a hettitáknak, hogy küldjenek már egy jóképű legényt, akivel frigyre léphet, és akivel együtt uralhatják Egyiptomot és a Hettita Birodalmat. A frigyből nem lett semmi, a herceget ugyanis útközben sajnos meggyilkolták. Hogy Anchesemanunnal mi lett, nem tiszta: vannak, akik szerint Ay felesége lett, de erre bizonyíték nagyon nincs. E zavaros időkben trónra valószínűleg többen is ácsingóztak, például Ay és Horemheb. Ay valószínűleg rokonságban állhatott Ehnatonnal, így Tutankhamonnal is - míg Horemhebet semmi kötelék nem fűzte a királyi családhoz. Talán ezért, talán más okokból kifolyólag, de Aynak sikerült előbbinek sikerült megszereznie, de hajlott kora miatt már csak rövid ideig élvezhette a fáraók aranyéletét.

Ay maga eredetileg nem számolt azzal, hogy király lesz. Még Ehnaton életében, amikor valószínűleg Ay is az újonnan alapított fővárosban, Amarnában lakott,  két sírt is épített magának: egyet még Amarnában. Amikor király lett, akkor épített még egyet a Királyok Völgyében, nem messze Ehnaton apjának, III. Amenhotepnek a sírjától, az ún. Nyugati Völgyben, viszonylag messze a többi sírtól. Teljesen véletlenül úgy esett, hogy, bár tudatosan egyik sír látogatását se terveztük, 48 órán belül mégis mindkettőt meglátogattuk. Ami már csak azért is említésre méltó, mert Luxor (ahol a Királyok Völgye található) és Amarna között 400 km van. Sajnos egyik sírban se fotózhattunk, mindenesetre álljon itt egy kép legalább a Nyugati Völgyről, ahol a KV 23 (Ay második sírja) található:

Ha valaki Luxorban jár, van ideje, és egy csendesebb helyre vágyik, nagyon tudom ajánlani: míg a Királyok Völgyében turisták ezrei tolonganak, erre senki se jár. Cserébe a belépő olcsó, a táj pedig gyönyörű.

Az elmúlt napokban a nyugati sivatag oázisain keresztül lecsorogtunk Luxorba. A Kairóban élő ismerőseink az indulásunk előtt elmesélték az összes emberrablást és fegyveres összecsapást, ami az elmúlt években a nyugati sivatag területén történt, és teljes pánikban voltak, hogy minden bizonnyal minket is le fognak lőni. A nyugati sivatagon keresztül csempésznek be ugyanis mindenféle dolgokat Líbiából, hogy aztán Egyiptomon keresztül továbbítsák a Közel-Keletre, az egyiptomi katonság pedig, úgy hírlik, bizonyos területeken előbb lő, mint kérdez. Külső szemlélőként valóban nagyon ijesztőnek tűnhet odautazni, és mi is csak azért mertünk nekivágni, mert egy nagyon megbízható ember szervezte az utunkat. A rossz érzésünk azonban elég hamar elszállt: az öt nap alatt mi személy szerint az égegyadta világon nem vettünk észre semmit abból, hogy veszélyes terepen járnánk. Az oázisok nem pici falvacskák, hanem megyényi területek, nem terroristák lakják, hanem normális emberek, akik élik szépen a mindennapi életüket annak rendje és módja szerint. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint Kairóban, a régészeti lelőhelyek gafírjai (őrei) nem zaklatnak, hogy adjunk baksist, hanem hagynak nyugodtan nézelődni. Amikor a túra után megérkeztünk Luxorba, azt mondták, szerencsénk volt, hogy semmit sem érzékeltünk a ránk leselkedő veszélyekből. A Dakhlában élő külföldiek azonban ugyanúgy nem érzékelnek semmit abból, hogy ők épp egy törvényen kívüli területen lennének - úgyhogy azért vannak rajtunk kívül más szerencsés emberek is. Ettől függetlenül nyilván rengeteg olyasmi történik a sivatagban, ami sose kerül nyilvánosságra, és ami nyilvánosságra kerül, azok között tényleg sok az ijesztő történet - a sivatag területe viszont, nem szabad elfelejteni, óriási.

Egy alapszabályt kellett betartanunk: a főútvonalakat nem volt szabad elhagynunk. A Fekete és a Fehér sivatagot, amik a Bahariya és a Farafra oázis között találhatóak, és amik korábban sivatagi szafarik kedvelt célpontjai voltak, csak az út mellől nézhettük meg. (A képeken a Fekete sivatag látható.) Maximum száz méterre sétálhattunk be a területükre. Mondjuk még így is sikerült összeütközésbe kerülni a katonasággal. Történt ugyanis, hogy megálltunk az ún. Kristályhegynél, ami az út mellett helyezkedik el, és elméletben nagyon szép. Nekünk mondjuk ugyanolyan hegynek tűnt, mint az összes többi - de a kilátás a hegy tetejéről tényleg megérte. Csináltunk menő szelfiket, a Robinson megcsodált (és lefotózott) egy távoli hegycsúcson fehérlő kolostort. Minden nagyon szép volt és idilli. Én egész idő alatt arra gondoltam, hogy itt aztán bárhova el lehet menni mosdóba, merthogy itt egy lélek sincs, nem kell félóráig keresnem az ideális zugot, mint ahogy az sokszor megesett a szudáni túra alatt. Ez a gondolat az adott szituációban (másfél liter vizet ittam előtte) hihetetlen örömmel töltött el. Mielőtt ezen ábrándjaimat megvalósíthattam volna, megláttuk, hogy egy csapat katona megáll a kocsink mellett, és a sofőrünk elkezd nekünk vadul integetni, hogy azonnal jöjjünk le a hegyről. Mint kiderült, a távoli kolostornak tűnő ojjektum valójában egy katonai létesítmény, akik minden mozdulatunkat pontosan követték a távcsöveikkel, és meglehetősen zokon vették, hogy mi onnan a hegyről fotózzuk őket. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ezek után az oázistúra alatt nem mertem elmenni a sivatagban toálettre. 

Itt épp a Fehér sivatagban pózolunk (a képet az Asja készítette, az én fotóim a kőről sajna fele ilyen jól sem sikerültek).

Ez pedig a Deir el-Hagari Amun-templom a Dakhla oázisban, amely Nero, Vespasianus, Titus és Domitianus idején épült.

Ez meg egy keresztény temető a Kr. u. 3 -7. századból (Bagawat, Kharga oázis).

A minap a Wadi Natrunban jártunk, kopt kolostorokat látogatni. Kettőbe sikerült is eljutnunk, a Szent Paiszoszba, és a Szent Makarioszba. Mindkét helyen sikerült szereznünk egy, angolul jól beszélő és nagyon jó kedélyű szerzetest, aki körbevezetett minket, elmagyarázta a kolostor történetét és a működésének alapelveit. Egyetemi tanulmányaim emlékei már némiképp khm, elhalványoltak, úgyhogy most csak azt adom vissza, amit a szerzetesektől hallottam.

A Szent Paiszosz kolostor

Mint megtudtuk, ha valaki kopt szerzetes akar lenni, akkor először is teljesítenie kell a katonai szolgálatát, majd az egyetemi tanulmányait is be kell fejeznie. Az egyik szerzetes – aki mellesleg anno építészként végzett – egyenesen azt állította, náluk elvárás az egyetemi diploma, mert az mutatja, hogy valaki képes sikereket elérni az életben, de mégis úgy dönt, lemond a világi karrierről, és egész valóját Istennek szenteli. Ha meghozzák ezt a döntést, akkor három vagy négy évig növendékként lakik bent a kolostorban, majd felszentelik (vagy nem). Én eleddig valahogy azt hittem, ebben a fázisban tanulnak meg koptul. A kopt ugyanis – ami az óegyiptomi  nyelvutolsó fázisa, amit hieroglifák helyett görög betűkkel jegyeztek le (pontosabban: a görög ábécéval, amit hét jellel kiegészítettek) – a latinhoz hasonlóan már jó ideje csak egyházi nyelvként létezik.  A lakosság kb. 10% kopt keresztény (a becslések némiképp különböznek), de már senki se beszél koptul. A miséket alapvetően arabul celebrálják, de bizonyos imákat még mindig koptul recitálnak. Abból indultam ki, hogy a szerzetestanoncoknak csak vannak koptóráik, vagy legalább valami gyorstalpalójuk, amikor bevonulnak – de a jelek szerint semmi ilyesmi nincs. Mindkét szerzetes azt állította, menetközben valahogy rájuk ragadt a tudás, mert mégiscsak minden nap hajnal négykor, mielőtt szétszélednének a kolostor földjeire dolgozni, együtt imádkoznak koptul, majd délben is, és késő délután is, és este is. Van 1-2 szerzetes, akik egymás között koptul beszélnek, puszta kedvtelésből, de a legtöbb azért leginkább csak az imák megértéséig jut el. Az imádkozás és a fizikai munka amúgy az életük két sarokköve, kivéve természetesen azokét, akik guide-ként dolgoznak, mert guide-nak lenni mégse számít fizikai munkának. Azt is megtudtuk, hogy mindenkinek van saját számítógépe, de azon nincsen internet, csak intranet – viszont az okostelefon használata megengedett, szóval még akár facebookozhatnak is, ha akarnak. De nem akarnak: mindkettőjüknek elege lett és törölték magukat.

A Szent Paiszosz kolostorban őrzik amúgy Szent Paiszosz holttestét, ami teljesen épen fennmaradt. Igaz, legutoljára a 18. században nyitották ki a koporsót, és látták a sértetlenül megmaradt holttestet, de ennek ellenére teljesen biztosak benne, hogy még mindig ugyanabban az állapotban van. Ez egyrészről hit kérdése, másrészről viszont vannak erre utaló jelek. A processziók alkalmával a  koporsó például hihetetlenül nehéz, szóval az egyetlen logikus magyarázat, hogy van benne valami. Másrészről néha, amikor bizonyos ünnepeken Szent Paiszosz földi maradványai előtt imádkoznak, úgy tűnik, mintha valami a koporsón belül mozogna.  Amúgy ha valaki arra járna (mozgó) koporsót nézni: a Szent Paiszosz kolostor angolul Saint Pishoy (“Bishoy”) néven fut.

(A kép innen)

Az utóbbi időben kicsit sikerült mindenkit megkavarnom, hogy éppen hol vagyok és kivel. Nos, januárban Egyiptomban voltam, aztán Szudánban, aztán Skóciában, aztán most március közepéig ismét Egyiptomban leledzek. A következő hetekben ezért Szudánról és Egyiptomról vegyesen fogok blogolni.

Polly egy határozatlan idejű szerződésért elhagyott engem és a Reisestipendiumot   (egy gyűjtemény igazgatója lett), úgyhogy ezért én a ösztöndíjashoz csapódtam. Útitársaim száma az elkövetkezendő 7 hónapban 2 és 7 között fog fluktuálni. Kicsit mondjuk félek, hogy időközben elfogynak, mert sorba kapják a menőbbnél menőbb állásokat - az egyikük például tegnapelőtt kapott meg egy juniorprofesszori állást - szóval lehetséges szcenárió, hogy az út végére egyedül maradok... Mindenesetre most éppen mindannyian Kairóban élvezzük az életet és egymás társaságát; holnap épp Héliopoliszba készülünk, holnapután Bubasztiszba, azután pedig az oázisokba.

Ez a poszt, ahogy a címe is mutatja, két - a szudáni és az etiópiai - vízum beszerzésének, ill. nem-beszerzésének a története, melyet a következő generációk okulásáért vetek papírra.

A szudáni vízumról anno nagyon kevés információt találtunk online. Hallottunk olyanokról, akik három-négy hetet vártak rá, meg olyanokról is, akik 3 napot. Azt csiripelték a verebek, hogy Kairóban könnyebb megkapni, mint Európában, úgyhogy gondoltuk, biztos-ami-biztos, Szudán előtt három hétig Kairóban hesszelünk, beadjuk a legelején a vízumkérelmünket, aztán a végére csak megkapjuk.

Nos, Kairóban tényleg könnyű volt vízumot szerzeni: összesen 1 nap alatt meglett. Igaz, 100 dollárba került, de onnantól kezdve, hogy szereztünk a khartoumi régészeti hivataltól meghívólevelet (ami belátom, nem biztos, hogy mindenki számára lehetséges), nem volt semmi problémánk.  Bár az az egy nap elég kemény volt. Először is sorba kellett állni félórát az űrlapért. A következő félóra az űrlap kitöltésével telt. Ez a feladat némiképp meghaladta a szellemi képességeinket, merthogy azon a papíron minden összevissza volt, néha jobbról balra, néha balról jobbra kellett olvasni, és néha lemaradt az angol fordítás. Az egyikünk addig taktikusan beállt a sorba, amíg a többiek töltötték, szóval viszonylag hamar eljutottunk a leadásáig - ám ekkor kiderült, hogy le is kellett volna fénymásolnunk. Úgyhogy kezdhettük mindent előröl. Sorban állni sosem kellemes, de itt pláne nem volt az: körülbelül 100 ember volt rajtunk kívül a kb. 30 nm-es teremben, úgyhogy a  pozíciónkat aktívan kellett védelmeznünk. Ha egy pillanatra elgyengültünk, rögtön elénk furakodtak. Mindenesetre sikerült valahogy beadni a papírokat, amiket aztán visszakaptunk egy csekkel, amit (sorbanállás után) be kellett fizetni, majd (sorbanállás után) visszaadni a bizonylatot és a papírokat. És várni. Várni. várni. várni. várni. 7 órán keresztül várni. Még szerencse, hogy volt a nagykövetségen belül egy kifőzde... De 7 óra után meglett a vízum. Az útlevelünket ugyan első körben egy másik európai csoportnak adták oda, de ez már csak részletkérdés volt.

Máté ugyanezt meghívólevéllel Londonban csinálta végig - neki 3 napjába és 55 fontjába került. Vagyis ha van az embernek meghívólevele, akkor viszonylag gyorsan lehet Szudánba vízumot szerezni. Legalábbis Londonban és Kairóban. Egy bázeli kollégánk is csatlakozott hozzánk Szudánba: ő Bázelből Berlinbe postázta az útlevelét, és neki hosszú hetekig ültek rajta: 1 nappal az indulás előtt kapta kézhez.

Szóval, a szudáni vízum, amitől rettegtem, gyorsan és fájdalommentesen meglett. Az etióp vízummal sajnos pontosan a fordítottja történt. Egészen január közepéig meg voltam róla győződve, hogy mi sem könnyebb, mint etióp vízumot szerezni. Akivel beszéltem, mindenki a reptéren vette, bár ijesztgettek, hogyha Szudánból repülünk, akkor lehet, olyan terminálra érkezünk, ahol nem lehet vízumot venni. Éppen ezért olvasgattam utána a neten, és úgy tűnt, végszükség esetén Kairóban szupergyorsan kiállítják, úgyhogy megnyugodtam. Direkt elmentem sárgaláz-oltásra is, mert azt olvastam, hogy ha Szudánból megyek, kell oltási könyvecskét is vinni.

Én úgy emlékszem, anno a magyar Külügy honlapját is megnéztem - de úgy tűnik, rosszul emlékszem, és csak angolul meg németül guglizhattam. Azon ugyanis most kerekperec ott áll, hogy magyarként nem tudunk reptéren vízumot venni, és vízumot csak Genfben állítanak ki. Az etiópiai vízumrendszer ugyanis, mint utólag utánaolvastam, a következő: 40 ország állampolgára jogosult arra, hogy a reptéren vegyen egy 30 napos turistavízumot. Mindenki más csak a saját hazájában, vagy a legközelebbi nagykövetségen kérelmezhet vízumot, amit maximum három hónapra állítanak ki, és a kiállításától kezdve érvényes.

Vagyis, ha előre tudom, akkor se tudtam volna beszerezni, merthogy lejárt volna, mire bejutok Etiópiába, és valószínűleg ugyanaz lett volna a történet vége: nem megyek Etiópiába. De ki tudja - mindenesetre nem segített a dolgon, hogy ezt az infót valahogy nagyon benéztem.

A vízum-ámokfutásom egy hétfői napon kezdődött a kairói nagykövetségen, ahol, gondoltam, hip-hop megkapom az én kis 30 napos turistavízumocskámat. Hisz nem akarok én semmi mást csinálni, csak beutazni, rengeteg pénzt kiadni, és aztán blogposztokban hirdetni, milyen szép ez az ország, és biztatni a Reisestipendiátok következő generációját, menjenek ők is oda. 

A nagykövetségre eleve csak új jutottam be, hogy amikor az ajtónálló kérdezte a nemzetiségünket, én valami isteni sugallatra hallgatva befogtam a számat, és hagytam a német kollegákat beszélni. Utólag bölcs döntésnek bizonyult: amikor már bent voltam, és meghallották, magyar vagyok és vízumot akarok, közölték, hogy ha ezt tudják, be sem engednek. Ők ugyanis csak egyiptomiakkal, jordánokkal és líbiaiakkal foglalkoznak, én menjek szépen Európába vízumot igényelni. Próbáltam érvelni, hogy hát ez jelenleg nem annyira lehetséges, és én már három hónapja elhagytam Európát - de ez senkit nem érdekelt. Végül egy bizonyos Madam F. karmai közé kerültem, aki feltűnően szép és lehengerlően kedves volt. A következő napokban hosszú órákat töltöttem el a társaságában, és volt alkalmam jobban megismerni: Madame F., túlzás nélkül állíthatom, az arab mesék szép és álnok hősnőinek archetípusa. A válaszaiból az együtt töltött idő alatt kétségbeesetten próbáltam valami összefüggő történetet konstruálni, pontosan hogyan is kapok én egy harminc napos turistavízumot - de sajnos sikertelenül, merthogy egyszerűen nem volt semmi, de semmi összefüggés abban, amit mondott. Mindeközben mind a kairói, mind pedig az etiópiai magyar konzul telefonált és írt az érdekemben (amiért utólag is nagyon-nagyon hálás vagyok), én meg lobogtattam a német külügyminisztériumhoz tartozó német régészeti intézet hivatalos levelét. De mindhiába. Amikor Madame F. megkapta az etiópiai magyar konzul levelét, annyi volt az összes reakciója, ezen nincsen pecsét, vagyis nem tudják figyelembe venni. Telefonálni Etiópiába nem tud, merthogy a nagykövetségüknek nincs jogosultsága nemzetközi hívásokat kezdeményezni, nyilván, milyen kérdés már ez. Majd hirtelen eszébe jutott, hogy igazából az addisz abebai immigration office-nak kell itt írni, nekik itt hiába írnak és telefonálnak a magyar konzulok, ő elmagyarázta nekik is, hogy ők itt Kairóban csak végrehajtják, amire őket az addiszi immigration office utasítja. Még azt is hozzátette, nekem csak akkor tudna segíteni, ha fontos ember lennék - ugyanis csak fontos emberek esetében vállalják a rizikót, hogy valami szo-kat-lant kérjenek az immigration office-tól. A megoldás azonban nagyon egyszerű, próbált meg egy gyenge percében biztatni: kérvényezzük a vízumot egyenesen az immigration office-nál. Amúgy pedig próbálkozzak Khartoumban is, ők ott mindenre képesek.

Nos, mire idáig eljutottunk, Etiópiában 3 napos ünnep kezdődött, én pedig elrepültem Szudánba. Így jobb híjján tényleg elmentem Khartoumban is az etióp követségre. Kairóban körülbelül senki nem volt ott rajtam kívül, csak néhány panaszos, aki már napok-hetek óta járt vissza érdeklődni, pontosan mikor is lesz kész a vízuma, plusz egyszer a President sleppje, akik éppen a nagyfőnök etiópiai útját szervezték. Khartoumban ezzel szemben óriási tömeg fogadott az etióp követség ajtajában. Legelső reggelem volt ez Szudánban, nem aludtam semmit, és teljesen egyedül voltam: nem voltam lelkileg felkészülve erre az embertömegre, úgyhogy első körben leültem egy sarokba sírni egy öt percre.  Aztán összekaptam magamat, és legküzdöttem a legelső akadályt: beszereztem a vízumkérelmező űrlapot. Első körben ugyan innen is visszapattantam, mert fizetni kellett érte, mégpedig helyi pénzzel, de nekem csak dollárom volt, mert mindehol az állt, csak dollárt fogadnak el. Szerencsére néhány dán turista kisegített. Ez volt aznap az egyetlen sikerélményem.Az űrlap kézhezvétele után beálltam a női sorba - külön volt férfi és női sor -, illetve, hogy pontosabban fogalmazzak, a helyi szokásokat követve beálltam a sor legelejére. A biztonsági őr folyamatosan ordítozott az emberekkel, és alkalmasint gumibottal böködte meg, akik túl közel álltak a bejárathoz. Egy órán keresztül nem történt semmi, már azon túl, hogy mindenki mindenkivel kiabált és lökdösődött, de senkit nem engedtek be. Egy óra elteltével aztán kihirdették, hogy ezen a napon az eritreaiaknak nincs vízumügyintézés. Ez a döntés kisebb lázadást idézett elő, merthogy mint kiderült,  egy-két kivétellel majdnem mindenki eritreai volt. Az őr a gumibotjával kiemelt engem és néhány másik turistát a zúgolódó embermasszából, így mi beléphettünk a követség szent földjére - ahol is alaposan megmotoztak, majd le kellett adnom mindenemet, de mindenemet, és kikapcsolni a telefonjaimat, úgy mehettem tovább az ügyintézőkhöz.

A váróteremben beszélgettem egy ausztrál nővel, aki jogosult volt ugyan visa-on-arrivalra, viszont olyat csak repülőtéren kap, ő pedig kocsival tervezett beutazni, úgyhogy ezért jött a követségre. Állítása szerint egy héttel ezelőtt két óra alatt meg is kapta, viszont azt mondták neki, elfogyott a "sticker", úgyhogy jöjjön vissza érte ma - de ma végül tényleg megkapta. Egy kínai lány közvetlenül előttem adta be a kérelmét, vele azt közölték, jöjjön vissza két hét múlva, merthogy nincs "sticker". A lány sírva fogadta a hírt. Ezek után csak rezignáltam bólintottam, amikor közölték, hogy nekem bizony nem tudnak segíteni. Azt javasolták, kérvényezzem a mindenható Immigration Office-nál, hogy kaphassak visa-on-arrivalt. Megörültem, mert ugye Kairóban is ezt mondták, meg a genfi követség honlapján szintén írták, hogy ez is egy lehetséges opció - ha már három forrásból hallom, akkor csak igaz kell, hogy legyen.

Az etiópiai magyar konzulátus munkatársait ismét megkértem, hogy segítsenek, és ők nagyon kedvesek voltak, még aznap beadták a kérvényt. Másfél héttel később, amikor se a leveleikre, se a telefonjaikra nem kaptak választ, nekem pedig vészesen közeledett az utazás időpontja, bementek személyesen is. Az Immigration Office, a mindenható Immigration Office munkatársai ekkor közölték: nekik nincs jogosultságuk visa-on-arrivalt kiállítani, mert nincs szudáni tartózkodási engedélyem, pedig Szudánból repülök Etiópiába. Ilyen bonyolult ügyekben, hogy egy nem-szudáni állampolgár Szudánból akar érkezni, és visa-on-arrivalt kér, csak a khartoumi konzul dönthet, szóval menjek el a khartoumi nagykövetségre.

Másnap mérgemben elrepültem Mátéval Skóciába. A kollégáim amúgy 10 perc alatt megkapták a repülőtéren a vízumot, amiért én 3 hétig hiába könyörögtem. Hát, ez van. Etiópia biztos szép, de én erről sose fogok személyesen meggyőződni.

A  Nílus első és hatodik kataraktája közötti régió (katarakta: a Nílus szűk, zuhatagos, hajózásra alkalmatlan szakasza), mely ma Egyiptomhoz és Észak-Szudánhoz tartozik, a késő antikvitás óta Núbia néven ismert. Az ókori egyiptomiak az Íjak földjének nevezték, vagy csak simán a "Déli országként" hivatkoztak rá. Később, amikor meghódították, két adminisztratív régióra osztották: Wawatra (az 1-2. katarakta vidéke), és Kusra (a 2. kataraktától délre fekvő terület). A görögöknél az Egyiptomtól délre fekvő ország Etiópia néven (is) futott.

A núbiai régió azért volt különösen fontos, mert itt haladtak át a Belső-Afrikát a Földközi-tengerrel összekötő kereskedelmi utak. Ráadásul még nemesfémekben is gazdag terület volt, így nem csoda, hogy Egyiptom királyi élénk érdeklődést mutatattak irányában. Az egyiptomi határ eredetileg az 1. kataraktánál (ma Asszuán) húzódott. Az Újbirodalom (Kr. e. 1550-1069) idején azonban egészen az 5. kataraktáig terjesztették ki az egyiptomi fennhatóságot. Néhány évszázaddal később viszont megfordultak a szerepek: a núbiai uralkodók hódították meg Egyiptomot - ők a 25. dinasztia (Kr. e. 747-656) királyai. Miután az asszírok elől az utolsó kusita király (a megnevezés a Kus földrajzi névből származik, lásd fentebb), Tanutamun visszamenekült Núbiába (igen, a asszírok elöl - ekkoriban viszonylag bonyolult volt az egyiptomi kül- és belpolitikai helyzet...), utódai még több száz évig uralkodtak a núbiai területeken. A birodalom központja először Napata  városa (4. katarakta) volt, majd, Kr. e. 350-től kezdve Meroé lett  (az 5 kataraktától is délebbre, lásd a lentebbi térképet):

(A kép forrása innen)

Núbia nevét vannak, akik az óegyiptomi nwb 'arany' szóból szeretnék eredeztetni. Hogy ez stimmel-e vagy sem, az vitatott kérdés: mindenesetre arany, az tényleg van. Még most is. Én azt hittem, hogy mára már mindet kibányászták, de nem. A sivatagban, ha az embernek nincs szerencséje, bármikor találkozhat illegális aranyásókkal - legalábbis ezt mesélték az egyik régészeti misszió résztvevői, hogy időről időre meglátnak a távolban egy mindenféle gyanús eszközöket szállító platós kocsit, akiket megpróbálnak a legnagyobb ívben elkerülni, mert elég annyit tudni, hogy az illegális aranyásók nem a barátaid. Mi illegális aranyásókkal ugyan nem találkoztunk, viszont a sofőrünk valamilyen oknál fogva az egyik nap egy legálisan működő aranyásó-sátortábor piacán akart bevásárolni, így volt szerencsénk legalább azt megtekinteni. Fotózni sajnos nem engedtek, amit őszintén sajnálunk - úgy nézett ki az egész hely, mint valami negatív utópiában (Máté a Mad Maxhez hasonlította): a sivatag közepén zsákokból és műanyag zacskókból épített sátrak, rengeteg fémhulladék, szemét, homok, kábelkötegek, kimustrált gépek, minket gyanúsan méregető helyi lakosok. Sokáig nem mertem kiszállni a kocsiból, mert becslésem szerint 10 km-es körzeten rajtam és az Asján kívül nem volt egy nő sem - de aztán annyira felbátorodtunk, hogy ott is ebédeltünk - nagyon finomat ráadásul. Azon túl, hogy mindenki jött, hogy a két méter magas, szőke Arnéval vagy a hosszú szőke hajú Asjával fotózkodjon, más atrocitás nem ért minket. Ha jól értem, ha beszerzel valami engedélyt a kormánytól, akkor kedvedre túrhatod a homokot arany után - de a tábort látva az aranyásás nem tűnt egy túl jól menő biznisznek (az étteremnek viszont egész jól ment - a továbbiakra lásd Henry Wells és William Fargo történetét).

,

... és majd írok is róla, ígérem. Kivételesen még időm is van rá - csak az ihlet hiányzik. Na de az is meg fog érkezni, és a héten intenzíven blogok, de tényleg, és mindent leírok ám ától cettig, amit Szudánban láttunk. Most viszont megyek aludni, mert a reptérre menet ettem egy Nile fish szendvicset, aminek utóhatását még mindig nyögöm...

Sokan szememre vetették, miért nem blogolok mostanában. Az ok meglehetősen egyszerű: jelenleg épp nincs ihletem. Január másodika óta Egyiptomban vagyunk, és talán mert már annyiszor voltam itt, valahogy kevéssé vagyok motivált blogot írni. Pedig történtek vicces dolgok (mint mindig): például amikor a Fayoumban elakadt a kocsink a sivatagi homokban, vagy amikor Alexandriában beültünk a Pollyval egy pubba (egy pubba!), és betekintést nyertünk a helyi elithez tartozó fiatalok alkoholfogyasztási szokásaiba (például a lányoknak 11-re haza kellett érni, és ezért háromnegyed tizenegykor pánikszerűen elkezdtek mindent kiinni vagy ásványvizes palackokba áttölteni - mintha csak tíz évvel ezelőtti önmagamat láttam volna). Beszámolok majd arról is, hogyan kaptam meg a szudáni vízumot - és hogy pattantam vissza Etiópiáról.

De egyelőre fontosabb dolgom van: épp én vagyok a soros mosógép-őr a német régészeti intézet tetején. Az előbb magára hagytam a masinát egy percre, mert észrevettem, hogy a szél felkapta a már kimosott és kiteregetett ruhákat, Mielőtt a szomszédságot beterítettük volna az alsóneműinkkel, lépnem kellett. Csak néhány percre hagytam ott a gépet, de ez elég volt ahhoz, hogy elárassza a mosókonyhát. Holnap repülünk Szudánba, és ez az utolsó lehetőségünk mosni... úgyhogy lehet szurkolni, hogy sikerüljön.

Sokszor gondolkozom, hol csúszott félre az életem. Nemrégiben még egy büszke bicikli voltam, hetykén róttam a tunéziai utakat. Most egy sötét zsákba szorítva fekszem egy hideg padlón. Kerekeim leeresztve, váltóim förtelmes fóliába csavarva. És fogalmam sincs, hol vagyok. Néha durván megragadnak és arrébbhajítanak, néha beraknak egy autóba, és kivesznek, néha nehéz bőröndöket pakolnak rám. Szakadt vagyok, beteg vagyok, nincs már egy fityingem se. Hogyan jutottam idáig?

I keep thinking when things started to go wrong. Just a few weeks ago I was the best bicycle of the world, strolling around in Tunisia. Now I am squeezed in dark, a very dark bag, without wheels, wrapped in some nasty plastic sheet. And I have no idea where I am. Sometimes they put me into a car, we make some rounds, then we put me back where I was. Sometimes they put heavy luggage on me. Sometimes both. I look ugly, I smell, I don't have any money. How did I end up like that? 

A Besitzerinemet utoljára Rómában láttam. Berakott Máté úr mellé a taxiba, megsimogatta a vázamat, és azt mondta, ne aggódjak, most egy ideig egyedül leszek, de majd utánamjön. Én addig élvezzem csak a skóciai napsütést. A repülőn megkérdeztem a csomagtérben mellettem utazó hegedűt, mit tud Skóciáról. Az annyit mondott: folyamatosan esik. Ezt megerősítette egy hátizsák is (aki mellesleg folyamatosan a hátsó kerekemet fogdosta, roppant kellemetlen szituáció volt). És én akkor Frankfurtban úgy döntöttem, átszállok egy Egyiptomba tartó gépre, és megkeresem a Besitzerinemet.

I saw my Besitzerin for the last time in Rome. It was a cold and rainy night. She put me into the taxi, next to Mr. Máté, pet my frame and said, I shouldn't worry, she will join me soon. In the meantime, I should enjoy the scottish sun. On the plane I asked the violin travelling next to me what she knows about Scotland. She said only: it is raining all the time. A backpack (who paddled my back wheel all the time, was really, really inconvenient) confirmed this information. And then, in Frankfurt I decided, instead of Scotland, I will go to Egypt, and look for my Besitzerin.

Talán hibáztam, nem tudom, de miután meghoztam ezt a döntést, már nem volt megállás. Voltam Kairóban, de mielőtt szétnézhettem volna, már átvittek Ammanba, majd Pekingbe, Oklahomába, a Holdra és Rio de Janeiróba.. Bármerre is jártam, folyamatosan a Besitzerinem járt az eszemben, és az, gondol-e rám, aggódik-e értem. Szóval úgy döntöttem, mégis inkább visszatérek az eredeti tervhez, és Skóciába megyek. Magam is csodálkoztam, mennyire boldog voltam, amikor az egyik reggel végre tényleg leszállt velem a gép Edinburghben. Azt hittem, innentől kezdve minden rendben lesz. De mekkorát tévedtem! Csak ez a sötét, és hideg raktár valahol a senkiföldjén, csak ez van. Horkoló bőröndök, durva rakodómunkások, néha egy-egy galamb.  Minden tagom fáj, sajog, össze vagyok teljesen törve, felhagytam minden reménnyel. Majd vigyenek virágokat a síromra. Vespasianus, 2017-2018, aki boldogan élt, míg ki nem végezte saját kalandvágya, és a Lufthansa.

Maybe this was a wrong decision. Anyway, I manage to get to Cairo. But before I had time to look around, I was taken to Amman, then to Beijing, Oklahoma, to the Moon and toRio de Janeiro. Everywhere I was I kept thinking on my Besitzerin. Does she remember me? Does she worry where I am? So I decided, I go in fact to Scotland and wait there for my Besitzerin. When I landed in Edinburgh, I was crying because of joy. Everything will be alright, I thought. But I was mistaken. Since then, everything got worse. I am in the middle of nowhere, in this dark and cold magazine, surrounded with snoring bags. My whole body hurts, I am super exhausted, I have no hope anymore. Please bring flowers to my grave, supposing somebody finds me and bury me. Vespasianus, the most beautiful bicycle, who found his early death because of Lufthansa.