Egyszer volt, hol nem volt, élt Herculaneumban egy bizonyos Celer, a vagyonos Quintus Granius Verus rabszolgája, foglalkozását tekintve pék. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vagyonos Quintus egy szép májusi napon, pontosan 1939 évvel ezelőtt (vagyis Kr. u. 79-ben) felszabadította. Senki sem lehetett volna boldogabb Celernél. Azt tervezte, elköltözik Quintustól, hogy soha többet ne kelljen a Quintus kertjét ékesítő szobrokról, amik szerinte borzalmasan nyomasztóak voltak, dicshimnuszokat zengenie:

és majd nyit egy sajját pékséget nyit. Ha pedig minden jól megy, akkor néhány év múlva sikerül majd benyomnia a fiát az augustalesek közé.

Aztán három hónap múlva kitört a Vezúv. Miután Herculaneum a Vezúv nyugati oldalán fekszik, első körben megúszta a teljes megsemmisülést: míg Pompeii-t már rég maga alá temette a hamu, addig Herculaneumra csak néhány centiméternyi hullott. Celer, a többiekkel együtt menekülőre fogta. Sokan gyalog indultak neki, mások a kikötőhöz szaladtak. Négyezren laktak ott, és majd mindenkinek sikerült elmenekülnie, kivéve az öregeket és betegeket, akik lassabban mozogtak, és akik a kikötőben, a csónakházban összezsúfolódva várták, hogy hajóra szállhassanak, amikor is egy ún. piroklaszt ár elérte a várost, és pillanatok alatt megölt mindenkit, mielőtt a várost teljesen maga alá temette volna a lávafolyam. A csontvázakat (közel háromszáz emberét) és a közelben horgonyzó hajó maradványait csak a nyolcvanas években találták meg a régészek. Ha valaki arra jár, ma is megtekintheti a csontvázak pontos másait a csónakházakban - nem fotóztam le, mert olyan szomorú látvány volt (ha valakit érdekel, guglizzon rá, hogy "herculaneum skeletons").

Herculaneum amúgy arról is híres, hogy találtak egy csomó elszenesedett papiruszt, amikhez évszázadokig nem mertek hozzányúlni, amíg aztán az elmúlt években ki nem fejlesztettek egy olyan technikát, amivel az összetekert papirusztekercseket is el lehet olvasni, ami azért szerintem elég menő.

A közel-keleti utazásaim során számos olyan vallással találkoztam, amiről még soha az életemben nem hallottam - vagy ha igen, csak nagyon felületesen. Az egyik legkülönösebb csoport ezek közül a drúzok, akiknek a többsége (kb. 2 millió ember) Libanonban, Szíriában és Izraelben él. 

(Itt egy kép Libanonról - a kép nem tartalmaz ugyan drúzokat, de azért szép:)

A drúz vallás hivatalosan a síita iszlám egy irányzata. Vannak mondjuk apró különbségek köztük és a fősodor között, például hogy a drúzok hisznek a reinkarnációban. De nem úgy ám, mint a hinduk: mindenki csak emberként születhet újjá, férfiak csak férfiként, nők csak nőként, csakis kizárólag drúzként. Egy idő után aztán egyesülnek a kozmikus lélekkel, és elérik az örök boldogságot. Hogy pontosan mi ez a kozmikus lélek, arról keveset tudni, mint általában a vallási doktrínákról: csak a követőiknek ugyanis csak kicsiny része van beavatva a tanaiba, a többiek meg úgy nagy vonalakban tudják, miről van szó.

A drúzok története 1017-ben (az iszlám naptár szerint 408-ban) kezdődik. Ez évben ugyanis egy bizonyos Hamza ibn-'Ali ibn-Ahmad, aki eredetileg perzsa volt, de aztán Kairóba költözött, és a kairói könyvtárban talán túlságosan is elmélyedt a görög filozófiában valamint a gnosztikus iratokban,  hivatalosan is bejelentette, hogy megalapítja az "Unitárius" vallást. (A "drúz" név később ragadt rájuk; az elnevezés eredete vitatott). A vallásalapító Hamza egyébiránt al-Hakim fatimida kalifa legjobb barátja is volt, aki volt olyan kedves, hogy kiadott egy dekrétumot is róla, hogy a megtért drúz hívek szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Al-Hakim amúgy kevéssé volt toleráns más vallási irányzatokkal szemben, így például a kereszténységgel, zsidókkal és a szunni muszlimokkal. Ellenszenve egész furcsa rendeletekben fejeződött ki: így például törvényt hozott arról, hogy a keresztény és zsidó nők egyik lábukon fekete, a másik lábukon pedig piros cipőt hordjanak.

(Ez itt egy kép a kairói Citadellából lőve, drúzokat továbbra sem tartalmaz, csak beszúrtam illusztrációnak)

Míg Al-Hakim kalifa nagyon is támogatta a drúz vallást, fia annál kevésbé. Egészen konkrétan elhatározta, hogy az összes hívőt kiirtja. Ezért aztán a drúzoknak el kellett menekülniük Egyiptomból, és a mai Szíria és Libanon területén találtak menedéket. Miután az üldöztetések lecsillapodtak, és némiképp rendezték a soraikat, 1043-ben az akkori vallási vezető kimondta: többé nem lehet betérni a drúz vallásba. Drúznak születni kell, ha nem vagy drúz, így jártál. De ha már drúz az ember, akkor csak másik drúzzal házasodhat - ha nem így tesz, elárulja a vallást, és a gyerekei már nem lesznek drúzok. Másfelől viszont ha az ember élete függ tőle, egészen nyugodtan letagadhatja, hogy drúz. És úgy általánosságban, hogy elkerüljék az üldöztetést, nyugodtan tegyenek úgy, mintha a többségi valláshoz tartoznának.

Nem lehet téríteni, sőt, az ember igyekezzen titkolni, hogy a közösséghez tartozik (ami gondolná az ember, némiképp negatív hatással van a csoportidentitásra)? Azt hinné az ember, ennyi szabály elég ahhoz, hogy egy vallás ne maradjon fent. De mégis, a drúzok a mai napig drúzok, és az elmúlt évek DNS-vizsgálatai szerint kb. betartották az egymás között házasodás szabályát. Kivéve George Clooney apósát, aki egy szunni muszlim nőt vett feleségül. Így a lányuk, Amal Clooney, valójában nem drúz, hiába állítják az amúgy minden szempontból tökéletesen megbízható bulvárlapok. Amúgy hogy mi lesz a kitértek lelkével, az nekem nem világos :( (Viszont már több tanulmány született a lélekvándorlásba vetett hitnek a drúz identitásban és csoportkohézióban betöltött szerepéről, példáu itt)

Éveken keresztül kellett mindenféle nagyon bonyolult, ámde annál nagyobb jelentőségű elméleti szakcikkeket olvasnom a "kultúra" fogalmáról, a kultúrák találkozásának folyamatáról, a kulturális termékek átvételéről, satöbbi. Mégis nagyon butának éreztem magamat, amikor Jerashban, az ókori Gerasában, felharsant a skót dudaszó (egészen pontosan ebben a színházban: a skótdudás piciben az egyik alak ott a színpad előtt):

(Találtam róla egy 2011-es videót, ami pont ugyanitt készült).

A "miért játszik skót dudán egy jordániai beduin" kérdésre szerencsére viszonylag egyszerű a válasz. Jordánia területe a 20-as években angol közigazgatás alá került. Ekkoriban alapult a Jordán Hadsereg, amely sok mindenben követte a Brit Hadsereget, például hogy a katonazenekarban skótdudások is helyet kapnak - akiket eredetileg Egyiptomból és Szíriából importáltak (erről részletesebben itt). Azóta, bizonyára kellemes hangzása és vicces neve miatt,  a skótduda része a jordán kultúrának. Már csak a skótkockás palesztin kendő hiányzik, és minden a helyére kerül. 

(A fotó forrása innen)

Jerasht amúgy mindenki ajánlom meglátogatni, aki Jordániába készül - nagyon szép római kori város, talán jobban is tetszett, mint Petra. Mi hat órát töltöttünk ott, és nem láttunk mindent... Matematika iránt érdeklődő olvasóknak fun fact: itt született Nikomakhosz, A bevezetés az aritmetikába c. mű szerzője.

Jó régen írtam... és ma is már este tíz, és épp be kell pakolnom a hátizsákomat, szóval jöjjön néhány random kép...

Ez itt Paphosz, ahol sok minden van, bár itt épp a mezőt fotóztam, a háttérben világítótoronnyal:

Ez valahol Ciprus belsejében:

Ez meg itt egy archaikus királysír Szalamisz mellett

A doktorim keretében Ozirisznak, a túlvilág uralkodójának a kultuszával foglalkoztam. Az Ozirisz-mítosznak a görög történetíró, Plutarchosz tollából fennmaradt változata szerint Ozirisz egykoron Egyiptom királya volt, akit irigy fivére, Széth (Typhón) a következő nagyon furmányos módon végzett ki. Egy pazar bankettet rendezett, ahova Oziriszt is meghívta. Amikor a hangulat a tetőfokára hágott, behozatott egy díszes ládát, és bejelentette, annak adja, aki pont belepasszol. Belefeküdt az összes vendég, de nyilván nem volt jó egyiknek se, merthogy Széth pont Ozirisz méretére szabta a ládikót. Amikor Ozirisz szép kényelmesen elhelyezkedett benne, akkor a csúnya, gonosz Széth rácsapta a ládára  fedelet, és a Nílusba dobta. A láda szépen lecsorgott a Níluson, kiúszott a tengerre, majd Büblosznál partot ért. A koporsó köré fa nőtt, amit aztán Büblosz királya kivágatott, és oszlopot faragtatott belőle. Ozirisz nővére és felesége, Ízisz a férje holttestének keresésére indul, és eljut egészen Bübloszig, ahol némi nehézségek árán ugyan, de visszaszerzi a holttestet, és visszaviszi Egyiptomba (ahol aztán további bonyodalmak következnek, de a vége happy end: Ozirisz újraéled, mégha a túlvilágon kell is maradnia, és még gyerekük is lesz, Hórusz). Mindenesetre amikor a minap Büblosz romjai között sétáltam (lásd a fenti képet), egy kút romjai mellett rábukkantam egy táblácskára: a mítosz szerint itt találtak rá Büblosz királyának szolgálói a férjét sirató Íziszre. X év könyvtárazás után valahogy először éreztem közel magamhoz a disszertációm témáját.

Menetközben amúgy átjöttem Ciprusra. Ezen a szigeten született Aphrodité a habokból. A képen az istennő egyik fontos kultuszhelye, Amathus látható, a mai Limassoltól néhány kilométerre keletre. A fentebb már emlegetett Plutarchosz szerint (na jó, igazából egy Paeon nevű történetíró szerint, akit Plutarchosz idéz) Thészeusz, miután megölte Krétán a Minotauruszt és hazafele hajózott, Amathusnál kitette a várandós Ariadnét, mert az nagyon szenvedett a tenger hullámaitól. Thészeusz is ott akart vele maradni, de a hajóját elsodorta a vihar. Mire visszatért, Ariadné már nem élt: belehalt a szülésbe. Thészeusz, hogy emlékét megőrizze, szentélyt építettet neki, ahol aztán évszázadokon keresztül tiszteltek egy bizonyos Aphrodité Ariadné nevű istennőt.

Bejrút az egyik legérdekesebb és számomra legátláthatatlanabb város, ahol eddig jártam. Itt aztán minden van: a libanoniak, örmények, szírek, szunniták és síiták, maronita keresztények, örmény keresztények, drúzok (ezekről majd igyekszem egy külön posztot írni). A vallási sokféleséget mutathatja például ez a kép: hirtelen nem jut eszembe, láttam-e bárhol máshol mecsetet és templomot ilyen közel egymáshoz (az előtérben amúgy azok a romok a római Berytus romjai):

Még talán ennél is váratlanabbul ért, hogy viszonylag sok házat látni, ami a polgárháborúból/2006-os libanoni-izraeli háborúból itt maradt. A város egyik felét szépen felújították, de még mindig rengeteg szétlőtt épülettel találkozhat az ember. Az egyiket a Sodeco téren, ahol anno a leghevesebb harcok dúltak, mára modern gallériává alakították:

(A kép forrása innen)

A 2006-os háború amúgy megjegyezném, hivatalosan nem ért véget. Egyik este otthon ültünk, és azt hittük, vihar közeleg - valahol a távolban mintha dörgött volna az ég. De nem láttunk sehol egy szál felhőt se, és az előrejelzés szerint nem is esett sehol se. A dörgés is olyan furcsa volt. Aztán felvilágosítottak, hogy valószínűleg csak a déli szomszéd harci gépei repültek be a libanoni légtérbe, annak szokott ilyen hangja lenni - de ne aggódjunk, csak repkednek, nem bombáznak vagy ilyesmi.

Szintén meglepő volt Libanonban, hogy teljesen európai életsílussal találkoztam. A belvárosban sétálva ha nem tudom, hogy a Közel-Keleten vagyok, nem tűnik fel. Tele van bárokkal, péntek esténként részeg emberekkel. A nők nemhogy kendőt nem hordanak, de sokan közülük miniszoknyában járnak. Mint megtudtam amúgy, Bejrút a plasztikai sebészet közel-keleti fellegvára, és a felső rétegekből sokan plasztikai műtétet kapnak a 18. születésnapukra... Más városokban/falvakban nem ennyire szabadak a nők, és jártunk olyan helyen is, ahol mindenki kendőt hordott - mindenesetre ilyen szintű szabadsággal még egy arab államban sem találkoztam. Újra rá kellett döbbennem, még mindig mennyire homogén területként gondolok Észak-Afrikára és a Közel-Keletre - pedig mekkora óriási különbségek vannak az országok között.

Ma Türoszban voltunk. Az ókorban ez volt az egyik legjelentősebb főníciai kereskedőváros, a Bibliában is többször szerepel - az egyik királya például, Hirám, fát és kézműveseket küldött a jeruzsálemi templom építéséhez.  Mellesleg Türoszban született Dido, aki a legenda szerint Bélosz türoszi király lánya volt. Bélosz halála után Dido bátyja lett a király, I. Nemannyirakedvessőtkicsitzsarnok Pygmalion.  Kapcsolatuk némiképp elmérgesedett (nyilván Pygmalion hibájából), így hát Dido összeszedett néhány derék türoszit, hajóra szállt és megalapította Karthagót (ma Tunéziában). Karthágóról, vagy legalábbis egy karthagói macskáról lásd egy korábbi posztomat, decemberben voltam ott. Bevallom, elég nagy élmény, hogy miután végiglátogattam a Nyugat-Mediterráneumban az összes főníciai kolóniát, most végre eljutottam a főníciai városokba is, mindenekelőtt Türoszba.

A modern Türoszban két ókori site látogatható: a tengerpart mellett az Al Mina (a fenti képen), és Al Bass (lent), ami mellett egy palesztin menekülttábor található.

Türoszba minibusszal mentünk - a bejrúti Cola Stationról indulnak minibuszok Szidónba (Szaida), ahol át kell szállni tovább Türoszba (vagy Szúúúúúrba, ahogy manapság nevezik - az írással a kiejtést is próbáltam imitálni). Mindez összesen két dollárba került - ami ahhoz képest, hogy 20 dollár egy étteremben egy fogás, hihetetlenül olcsó. Türosz és Szidón között szóba elegyedett velünk tökéletes angolsággal egy férfi, mint kiderült, egy szír ex-rockzenész, aki jelenleg épp Libanonban fűszerekkel kereskedik. Vagy esküvőkön gitározik. Mikor mit. Elbeszélése szerint körülbelül 8000 eurót költött arra, hogy bejusson Ausztriába a háború kitörése után, miután elhagyta Szíriát, mert nem akart bevonulni - de valami mindig félrecsúszott. Mindösszesen a bejrúti reptérig jutott. A végén úgy döntött, egye fene, Libanonban marad. Hiába próbáltak aztán neki a mindenféle ismerősei Amerikában meg Ausztráliában álházasságot szervezni - "I know my luck", mondta az ismerősöknek, és visszautasította az ajánlatokat. Néhány hónapja megalapította a saját fűszerkereskedő cégét, úgyhogy épp nagyon lelkes. Amikor némiképp meggondolatlanul bevallottam, hogy magyar vagyok, először nem tudta, hol van az ország, majd jóval később eszébe jutott, hogy ja, az ott Szerbia és Ausztria között, majd az is, hogy ja, ami "zárva van". Aztán segített megtalálni a csatlakozásunkat. Amúgy nem ő az első szír, akivel találkozunk - tegnapelőtt Faqrában egy éppen arrafele túrázó (és láthatóan baromi gazdag) családba botlottunk bele, akik szerint Baalbek, Libanon fő látványossága szép-szép, de azért menjünk el Aleppóba, az sokkal szebb. Jövőre már biztos elmehetünk, bizonygatták. A mai fickó nem volt ilyen optimista - szerinte még minimum tíz év. Én azért remélem, az első családnak lesz igaza.

Tegnapelőtt megérkeztem Libanonba. Azt hittem, Jordánia után már nem fogok szebb országot látni - de bevallom, Libanon kezdi megközelíteni azt a szintet. És még nem is láttam a legfontosabb nevezetességeit.... Tegnap Bejrútban sétálgattunk, ma pedig felmentünk a hegyekbe. Megtekintettünk egy sípályát, ahol még hó is volt, szóval nagyon szép volt, majd mindenféle templomokat látogattunk. Például a Baalgalasos templomot, amelyről lásd a fenti képet. Miután ez az aktuális kedvenc helyem, beszúrok még róla még néhány képet:

Hogy ki volt pontosan Baalgalasos, azt nem tudom, azon túl, hogy Baal/Zeusz egyik formája. Akartam róla ma este olvasni, de túl fáradt voltam hozzá. Mindenesetre ma még megnéztük Yanouh-t, ahol egy Zeusz- és Diána-templom állt, továbbá voltunk az Adonisz folyó (ma: Nahr Ibrahim) forrásánál Afqában, ahol a féltékeny Arész megölte Aphrodité szeretőjét, a csodaszép Adoniszt:

Van egy szép barlang is, igazából az a fő látványosság, de a telefonommal elfelejtettem róla képet készíteni... Afqa maga elég lepukkant kis falvacska.

Külön szeretném kiemelni, hogy mindenhol három nyelvű (arab, angol és francia) információs táblák állnak, amin tömören összefoglalják a legfontosabb tudnivalókat, amiktől én abszolút le vagyok nyűgözve. Viszont le is vagyok fáradva, úgyhogy megyek aludni, már ha tudok a szomszédos templomtól, ahol az elmúlt órákban (jelenleg épp éjfél van) Nagyszombat lévén folyamatosan harangoztak. 

Múlt vasárnap az a megtiszteltetés ért minket, hogy találkozhattunk a jordán király nagybátyjával, Hassan herceggel. HRH (His Royal Highness) El Hassan bin Talal a tudományok és a kultúra nagy pártfogója. Egyik legfontosabb célkitűzése, hogy a régió országai összefogjanak, és együtt oldják meg az egyre súlyosabbá váló vízhiányt. A különböző projektjeiről részletesen itt lehet olvasni. Számos tudományos szervezetet alapított, így például a Royal Scientific Society-t (RSS), amit azért emelek külön ki, hogy hogy tevékenységének magyar vonatkozásaira is felhívhassam a figyelmet: 2017 novemberében a Magyar Tudományos Akadémia és az RSS közös szervezésében rendezték meg a World Science Forumot  a Holt-tengernél. 

Ha valaki kíváncsi részletes élménybeszámolóra, írjon nekem emailt :)

Március 12 óta Jordániában vagyunk. Most csak néhány kép posztolására van energiám, álljanak itt kommentár nélkül, illetve annyi kommentárral, hogy Jordánia az egyik leggyönyörűbb ország, ahol eddig jártam.

Wadi Rum

itt járt Indiana Jones is (csak akkor még nem volt ennyi turista)

Petra városa felülről.

Ez is Petra.

Meg ez is.

(A Cleopetra pedig a kedvenc hotelnevemben Wadi Musában, ahol megszálltunk).