A közel-keleti utazásaim során számos olyan vallással találkoztam, amiről még soha az életemben nem hallottam - vagy ha igen, csak nagyon felületesen. Az egyik legkülönösebb csoport ezek közül a drúzok, akiknek a többsége (kb. 2 millió ember) Libanonban, Szíriában és Izraelben él. 

(Itt egy kép Libanonról - a kép nem tartalmaz ugyan drúzokat, de azért szép:)

A drúz vallás hivatalosan a síita iszlám egy irányzata. Vannak mondjuk apró különbségek köztük és a fősodor között, például hogy a drúzok hisznek a reinkarnációban. De nem úgy ám, mint a hinduk: mindenki csak emberként születhet újjá, férfiak csak férfiként, nők csak nőként, csakis kizárólag drúzként. Egy idő után aztán egyesülnek a kozmikus lélekkel, és elérik az örök boldogságot. Hogy pontosan mi ez a kozmikus lélek, arról keveset tudni, mint általában a vallási doktrínákról: csak a követőiknek ugyanis csak kicsiny része van beavatva a tanaiba, a többiek meg úgy nagy vonalakban tudják, miről van szó.

A drúzok története 1017-ben (az iszlám naptár szerint 408-ban) kezdődik. Ez évben ugyanis egy bizonyos Hamza ibn-'Ali ibn-Ahmad, aki eredetileg perzsa volt, de aztán Kairóba költözött, és a kairói könyvtárban talán túlságosan is elmélyedt a görög filozófiában valamint a gnosztikus iratokban,  hivatalosan is bejelentette, hogy megalapítja az "Unitárius" vallást. (A "drúz" név később ragadt rájuk; az elnevezés eredete vitatott). A vallásalapító Hamza egyébiránt al-Hakim fatimida kalifa legjobb barátja is volt, aki volt olyan kedves, hogy kiadott egy dekrétumot is róla, hogy a megtért drúz hívek szabadon gyakorolhatják a vallásukat. Al-Hakim amúgy kevéssé volt toleráns más vallási irányzatokkal szemben, így például a kereszténységgel, zsidókkal és a szunni muszlimokkal. Ellenszenve egész furcsa rendeletekben fejeződött ki: így például törvényt hozott arról, hogy a keresztény és zsidó nők egyik lábukon fekete, a másik lábukon pedig piros cipőt hordjanak.

(Ez itt egy kép a kairói Citadellából lőve, drúzokat továbbra sem tartalmaz, csak beszúrtam illusztrációnak)

Míg Al-Hakim kalifa nagyon is támogatta a drúz vallást, fia annál kevésbé. Egészen konkrétan elhatározta, hogy az összes hívőt kiirtja. Ezért aztán a drúzoknak el kellett menekülniük Egyiptomból, és a mai Szíria és Libanon területén találtak menedéket. Miután az üldöztetések lecsillapodtak, és némiképp rendezték a soraikat, 1043-ben az akkori vallási vezető kimondta: többé nem lehet betérni a drúz vallásba. Drúznak születni kell, ha nem vagy drúz, így jártál. De ha már drúz az ember, akkor csak másik drúzzal házasodhat - ha nem így tesz, elárulja a vallást, és a gyerekei már nem lesznek drúzok. Másfelől viszont ha az ember élete függ tőle, egészen nyugodtan letagadhatja, hogy drúz. És úgy általánosságban, hogy elkerüljék az üldöztetést, nyugodtan tegyenek úgy, mintha a többségi valláshoz tartoznának.

Nem lehet téríteni, sőt, az ember igyekezzen titkolni, hogy a közösséghez tartozik (ami gondolná az ember, némiképp negatív hatással van a csoportidentitásra)? Azt hinné az ember, ennyi szabály elég ahhoz, hogy egy vallás ne maradjon fent. De mégis, a drúzok a mai napig drúzok, és az elmúlt évek DNS-vizsgálatai szerint kb. betartották az egymás között házasodás szabályát. Kivéve George Clooney apósát, aki egy szunni muszlim nőt vett feleségül. Így a lányuk, Amal Clooney, valójában nem drúz, hiába állítják az amúgy minden szempontból tökéletesen megbízható bulvárlapok. Amúgy hogy mi lesz a kitértek lelkével, az nekem nem világos :( (Viszont már több tanulmány született a lélekvándorlásba vetett hitnek a drúz identitásban és csoportkohézióban betöltött szerepéről, példáu itt)