Sokszor gondolkozom, hol csúszott félre az életem. Nemrégiben még egy büszke bicikli voltam, hetykén róttam a tunéziai utakat. Most egy sötét zsákba szorítva fekszem egy hideg padlón. Kerekeim leeresztve, váltóim förtelmes fóliába csavarva. És fogalmam sincs, hol vagyok. Néha durván megragadnak és arrébbhajítanak, néha beraknak egy autóba, és kivesznek, néha nehéz bőröndöket pakolnak rám. Szakadt vagyok, beteg vagyok, nincs már egy fityingem se. Hogyan jutottam idáig?

I keep thinking when things started to go wrong. Just a few weeks ago I was the best bicycle of the world, strolling around in Tunisia. Now I am squeezed in dark, a very dark bag, without wheels, wrapped in some nasty plastic sheet. And I have no idea where I am. Sometimes they put me into a car, we make some rounds, then we put me back where I was. Sometimes they put heavy luggage on me. Sometimes both. I look ugly, I smell, I don't have any money. How did I end up like that? 

A Besitzerinemet utoljára Rómában láttam. Berakott Máté úr mellé a taxiba, megsimogatta a vázamat, és azt mondta, ne aggódjak, most egy ideig egyedül leszek, de majd utánamjön. Én addig élvezzem csak a skóciai napsütést. A repülőn megkérdeztem a csomagtérben mellettem utazó hegedűt, mit tud Skóciáról. Az annyit mondott: folyamatosan esik. Ezt megerősítette egy hátizsák is (aki mellesleg folyamatosan a hátsó kerekemet fogdosta, roppant kellemetlen szituáció volt). És én akkor Frankfurtban úgy döntöttem, átszállok egy Egyiptomba tartó gépre, és megkeresem a Besitzerinemet.

I saw my Besitzerin for the last time in Rome. It was a cold and rainy night. She put me into the taxi, next to Mr. Máté, pet my frame and said, I shouldn't worry, she will join me soon. In the meantime, I should enjoy the scottish sun. On the plane I asked the violin travelling next to me what she knows about Scotland. She said only: it is raining all the time. A backpack (who paddled my back wheel all the time, was really, really inconvenient) confirmed this information. And then, in Frankfurt I decided, instead of Scotland, I will go to Egypt, and look for my Besitzerin.

Talán hibáztam, nem tudom, de miután meghoztam ezt a döntést, már nem volt megállás. Voltam Kairóban, de mielőtt szétnézhettem volna, már átvittek Ammanba, majd Pekingbe, Oklahomába, a Holdra és Rio de Janeiróba.. Bármerre is jártam, folyamatosan a Besitzerinem járt az eszemben, és az, gondol-e rám, aggódik-e értem. Szóval úgy döntöttem, mégis inkább visszatérek az eredeti tervhez, és Skóciába megyek. Magam is csodálkoztam, mennyire boldog voltam, amikor az egyik reggel végre tényleg leszállt velem a gép Edinburghben. Azt hittem, innentől kezdve minden rendben lesz. De mekkorát tévedtem! Csak ez a sötét, és hideg raktár valahol a senkiföldjén, csak ez van. Horkoló bőröndök, durva rakodómunkások, néha egy-egy galamb.  Minden tagom fáj, sajog, össze vagyok teljesen törve, felhagytam minden reménnyel. Majd vigyenek virágokat a síromra. Vespasianus, 2017-2018, aki boldogan élt, míg ki nem végezte saját kalandvágya, és a Lufthansa.

Maybe this was a wrong decision. Anyway, I manage to get to Cairo. But before I had time to look around, I was taken to Amman, then to Beijing, Oklahoma, to the Moon and toRio de Janeiro. Everywhere I was I kept thinking on my Besitzerin. Does she remember me? Does she worry where I am? So I decided, I go in fact to Scotland and wait there for my Besitzerin. When I landed in Edinburgh, I was crying because of joy. Everything will be alright, I thought. But I was mistaken. Since then, everything got worse. I am in the middle of nowhere, in this dark and cold magazine, surrounded with snoring bags. My whole body hurts, I am super exhausted, I have no hope anymore. Please bring flowers to my grave, supposing somebody finds me and bury me. Vespasianus, the most beautiful bicycle, who found his early death because of Lufthansa.