Az elmúlt napokban a nyugati sivatag oázisain keresztül lecsorogtunk Luxorba. A Kairóban élő ismerőseink az indulásunk előtt elmesélték az összes emberrablást és fegyveres összecsapást, ami az elmúlt években a nyugati sivatag területén történt, és teljes pánikban voltak, hogy minden bizonnyal minket is le fognak lőni. A nyugati sivatagon keresztül csempésznek be ugyanis mindenféle dolgokat Líbiából, hogy aztán Egyiptomon keresztül továbbítsák a Közel-Keletre, az egyiptomi katonság pedig, úgy hírlik, bizonyos területeken előbb lő, mint kérdez. Külső szemlélőként valóban nagyon ijesztőnek tűnhet odautazni, és mi is csak azért mertünk nekivágni, mert egy nagyon megbízható ember szervezte az utunkat. A rossz érzésünk azonban elég hamar elszállt: az öt nap alatt mi személy szerint az égegyadta világon nem vettünk észre semmit abból, hogy veszélyes terepen járnánk. Az oázisok nem pici falvacskák, hanem megyényi területek, nem terroristák lakják, hanem normális emberek, akik élik szépen a mindennapi életüket annak rendje és módja szerint. Az emberek sokkal kedvesebbek, mint Kairóban, a régészeti lelőhelyek gafírjai (őrei) nem zaklatnak, hogy adjunk baksist, hanem hagynak nyugodtan nézelődni. Amikor a túra után megérkeztünk Luxorba, azt mondták, szerencsénk volt, hogy semmit sem érzékeltünk a ránk leselkedő veszélyekből. A Dakhlában élő külföldiek azonban ugyanúgy nem érzékelnek semmit abból, hogy ők épp egy törvényen kívüli területen lennének - úgyhogy azért vannak rajtunk kívül más szerencsés emberek is. Ettől függetlenül nyilván rengeteg olyasmi történik a sivatagban, ami sose kerül nyilvánosságra, és ami nyilvánosságra kerül, azok között tényleg sok az ijesztő történet - a sivatag területe viszont, nem szabad elfelejteni, óriási.

Egy alapszabályt kellett betartanunk: a főútvonalakat nem volt szabad elhagynunk. A Fekete és a Fehér sivatagot, amik a Bahariya és a Farafra oázis között találhatóak, és amik korábban sivatagi szafarik kedvelt célpontjai voltak, csak az út mellől nézhettük meg. (A képeken a Fekete sivatag látható.) Maximum száz méterre sétálhattunk be a területükre. Mondjuk még így is sikerült összeütközésbe kerülni a katonasággal. Történt ugyanis, hogy megálltunk az ún. Kristályhegynél, ami az út mellett helyezkedik el, és elméletben nagyon szép. Nekünk mondjuk ugyanolyan hegynek tűnt, mint az összes többi - de a kilátás a hegy tetejéről tényleg megérte. Csináltunk menő szelfiket, a Robinson megcsodált (és lefotózott) egy távoli hegycsúcson fehérlő kolostort. Minden nagyon szép volt és idilli. Én egész idő alatt arra gondoltam, hogy itt aztán bárhova el lehet menni mosdóba, merthogy itt egy lélek sincs, nem kell félóráig keresnem az ideális zugot, mint ahogy az sokszor megesett a szudáni túra alatt. Ez a gondolat az adott szituációban (másfél liter vizet ittam előtte) hihetetlen örömmel töltött el. Mielőtt ezen ábrándjaimat megvalósíthattam volna, megláttuk, hogy egy csapat katona megáll a kocsink mellett, és a sofőrünk elkezd nekünk vadul integetni, hogy azonnal jöjjünk le a hegyről. Mint kiderült, a távoli kolostornak tűnő ojjektum valójában egy katonai létesítmény, akik minden mozdulatunkat pontosan követték a távcsöveikkel, és meglehetősen zokon vették, hogy mi onnan a hegyről fotózzuk őket. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy ezek után az oázistúra alatt nem mertem elmenni a sivatagban toálettre. 

Itt épp a Fehér sivatagban pózolunk (a képet az Asja készítette, az én fotóim a kőről sajna fele ilyen jól sem sikerültek).

Ez pedig a Deir el-Hagari Amun-templom a Dakhla oázisban, amely Nero, Vespasianus, Titus és Domitianus idején épült.

Ez meg egy keresztény temető a Kr. u. 3 -7. századból (Bagawat, Kharga oázis).