Egyszer volt, hol nem volt, élt Herculaneumban egy bizonyos Celer, a vagyonos Quintus Granius Verus rabszolgája, foglalkozását tekintve pék. Olyan finom kenyereket sütött, hogy a vagyonos Quintus egy szép májusi napon, pontosan 1939 évvel ezelőtt (vagyis Kr. u. 79-ben) felszabadította. Senki sem lehetett volna boldogabb Celernél. Azt tervezte, elköltözik Quintustól, hogy soha többet ne kelljen a Quintus kertjét ékesítő szobrokról, amik szerinte borzalmasan nyomasztóak voltak, dicshimnuszokat zengenie:

és majd nyit egy sajját pékséget nyit. Ha pedig minden jól megy, akkor néhány év múlva sikerül majd benyomnia a fiát az augustalesek közé.

Aztán három hónap múlva kitört a Vezúv. Miután Herculaneum a Vezúv nyugati oldalán fekszik, első körben megúszta a teljes megsemmisülést: míg Pompeii-t már rég maga alá temette a hamu, addig Herculaneumra csak néhány centiméternyi hullott. Celer, a többiekkel együtt menekülőre fogta. Sokan gyalog indultak neki, mások a kikötőhöz szaladtak. Négyezren laktak ott, és majd mindenkinek sikerült elmenekülnie, kivéve az öregeket és betegeket, akik lassabban mozogtak, és akik a kikötőben, a csónakházban összezsúfolódva várták, hogy hajóra szállhassanak, amikor is egy ún. piroklaszt ár elérte a várost, és pillanatok alatt megölt mindenkit, mielőtt a várost teljesen maga alá temette volna a lávafolyam. A csontvázakat (közel háromszáz emberét) és a közelben horgonyzó hajó maradványait csak a nyolcvanas években találták meg a régészek. Ha valaki arra jár, ma is megtekintheti a csontvázak pontos másait a csónakházakban - nem fotóztam le, mert olyan szomorú látvány volt (ha valakit érdekel, guglizzon rá, hogy "herculaneum skeletons").

Herculaneum amúgy arról is híres, hogy találtak egy csomó elszenesedett papiruszt, amikhez évszázadokig nem mertek hozzányúlni, amíg aztán az elmúlt években ki nem fejlesztettek egy olyan technikát, amivel az összetekert papirusztekercseket is el lehet olvasni, ami azért szerintem elég menő.